Jakucs László:

A faggyúfáklyás expedíció

© dr. Jakucs László, 1962 Fényképek: dr. Jakucs László, Markó István, Taszner György Rajzok: Csaklós György SPORT, Budapest, 1962

TARTALOM

Elöljáróba
Az aggteleki lábnyomrejtély
Megkerül egy rókacsontváz
A Karácsonybarlang
Vitatkozunk az Aranyutcával
A Szultán-pamlagánál
A spenótot evő gyerek
Ősi fáklyacsonkok
A Matyórojt titka
L´homme fossile n´existe pas!
Egy élő róka kerestetik
Amíg egy róka eljuthat odáig
Fejlemények a színi vonaton
A rókaérv igazi arca
A fáklyagyártás problémái
Fellobognak a fáklyák
Az út első napja
Éjszakánk a föld alatt
És lobognak tovább is a fáklyák
Jegyzetek

ELÖLJÁRÓBA

    1960 februárjában a hazai napisajtó, a rádió, de a filmhíradó, sőt a televízió is feltűnő riportokat közölt egy különleges barlangi expedícióról. Néhány kutató, gyantából és birkafaggyúból készített primitív fáklyákkal háromnapos földalatti útra indult az Aggteleki-cseppkőbarlang mélyére, hogy ezzel az úttal közelebb kerüljön egy régészeti probléma megoldásához. A riportok kalandot, nagyszerű sportteljesítményt, veszélyes és kétséges kimenetelű vállalkozást, egy magyar Heyerdahl vagy Bombard expedíciót igyekeztek a közönség elé idézni. A kétségtelenül érdekes és újszerű tudományos kísérletnek olyan fényt kölcsönöztek, mintha az valami mitikus vállalkozása, valami grandiózus tette lett volna az emberi akaraterőnek és a tudós elmének.
    Természetes, és ez a riportműfaj sajátosságaiból adódik, hogy a lényeget e jószándékú tudósítók csak alig érinthették.
    Így azután munkánk igazi arcáról igen halvány képet nyerhettek azok, akik csak a riportokon keresztül ismerkedhettek meg azzal. Hiszen valójában nagyon ügyetlen, nagyon tétova és határozatlan volt az a néhány lépés, amelyet előre kívántunk megtenni! Mennyire nem voltunk mi sem hősök, sem lánglelkű tudósok, de még csak ősemberek sem! Legfeljebb botladozó, megismerni vágyó mai emberek, akik fáradtan vonszolták magukat az úton, amellyel a tudományos megismerést vélték szolgálni.
    Úgy érzem, tartozom még azzal, hogy kertelés nélkül lerögzítsem ezt: nemcsak magam, de a világ előtt is. És tartozom azzal is, hogy végre egy részletes és hiteles beszámolót kaphassanak munkánkról azok, akiket a téma behatóbban is érdekel.
    Ezért írtam meg ezt a kis könyvet.
    Munkám természetesen nem elégedhet meg azzal, hogy egy összefüggő gondolatsorból, egy szervesen összetartozó problémakörből csupán kiragadott részletek ismertetésére szorítkozzon. Ha ugyanis csak az ominózus expedíciónkat írnám le, ugyanazt a hibát követném el, amibe a riportereknek kellett belesodródniuk. Annak a három föld alatt eltöltött napnak a megértéséhez igen sok mindennel meg kell előbb ismerkednünk. Mondhatnám azt, hogy előismeretekre, illetve a korábban történt események alapos ismeretére van mindenekelőtt szükség. Igen fontos, hogy tisztán lássuk az előzményeket. Hiszen ezekből szükségszerű következményként bontakozott ki a fáklyás expedíció.
    Magam is különcnek tartanám azt az embert, aki l´art pour l´art, magasztosabb célok nélkül, félmeztelenre vetkőzve, kezdetleges faggyús kanócokkal bebújik egy sötét barlangba, hogy napokon keresztül ott kóvályogjon birkacombot rágva, vacogva, dideregve, távol övéitől és meleg otthonától. Annál rosszabb, ha még ezek után azt is eltűri, hogy mindezt mások le is fényképezzék. Mégis, van valami, ami az efféle cselekedeteket is mentheti. Ez a valami pedig az előzmények. A mi expedíciónknak olyan előzményei voltak, amelyekből szükségszerűen, elkerülhetetlen cselekvéskényszerként adódtak az ilyen, vagy ehhez hasonló következmények.
    Kísérleteink teljes befejezése előtt természetesen mi sem tudhattuk, hogy vizsgálataink végül is milyen eredményekre fognak elvezetni? Én mégis, titkon, talán ösztönösen éreztem, hogy a bizonyító eljárások sikerülnek majd, s a szokatlan módszerű tudományos kísérletezés erkölcsi kockázatainak vállalása nem lesz hiábavaló. Kutatótársaim kezdettől fogva osztoztak velem ebben az érzésben, később pedig a munkában is, amiért nekik e helyen őszinte köszönetemet fejezem ki.
    Szükség volt a biztatásukra, szükség volt a segítségükre. Különösen akkor, amikor még csak részeredményeink voltak, s ezeket sokan megmosolyogták. Talán ez volt az egyik legnehezebb arcvonalunk, amelyet át kellett törni: a közöny, a meg nem értő lekicsinylés és a tudatos kifigurázó félremagyarázás. Úgy érzem, e téren is végül sikerrel vívtuk meg a harcot, ezért ezekről többet nem írok könyvemben. Idővel az emlékek úgyis átrostálódnak, s csak az időtállóan szépek maradnak meg számunkra közülük. Miért ne segítsem hát most e rosta munkáját tudatosan is?
    Elöljáróban talán még arra lenne szükség, hogy elnézést kérjek azoktól a más területeken dolgozó nem szpeleológus, nem geológus szaktudósoktól, akiknek a munkaterületére időnként szükségszerűen be kellett kalandoznom, hogy előre juthassunk, így elsősorban az ősrégészektől, akiknek tudományában autodidakta módon kellett képeznem magamat. De az állattan szakembereitől is, hiszen a rókakísérlet során olyan feladatokkal találkoztunk, amilyenekkel barlangkutató nyilván még sohasem foglalkozott. Szerencsére a növényi rostokból, fenyőgyantából és birkafaggyúból való fáklyakészítésnek tudtommal hazánkban már nem élnek mesterei, így az e téren végzett kontárkodásainkért nincsen kitől bocsánatot kérnünk.
    Végül néhány szót még magáról a könyvről.
    Amikor a faggyúfáklyás expedíció befejeződött, elhatároztam, hogy megírom a történetét.
    Éspedig azért, mert hiszek abban, hogy a mi társadalmunkat alkotó embereket szenvedélyesen érdekli minden olyan újszerű kísérlet, ami a természet és az emberi őstörténelem korábban rejtett titkainak felkutatását szolgálja. Még akkor is, ha ez a kutatás százötven méter mélységben a felszín alatt, sártengerben folyik.

AZ AGGTELEKI LÁBNYOMREJTÉLY

    A magyar barlangkutatás történetének egyik legnagyszerűbb pillanatát, az Aggteleki-cseppkőbarlang hatalmas új szakasza felfedezésének körülményeit idézik az alábbi sorok, melyeket Vass Imre írt le 1831-ben megjelent könyvében (lásd az 1. számú jegyzetet).
    "A barlang bejáratától a 850. ölben van az a leszakadozott, a tovább való menetelt hátráltató nagy kőhalom, amely az egész üreget elfoglalja és úgy látszik, hogy a megrepedezett boltozatnak is támaszt nyújt. Ennek veszedelmes nyílásain nagy üggyel és különös vigyázattal kell átmenni, egyik szikláról a másik sziklára, néhol mászva, csúszva, máshol a hézagokon ugorván keresztül. Itt kezdődik az 1825-ben felfedezett új ág. Vaskapunak neveztetett ez a hely azért, mivel nehéz az átjárás."
    "Alig hét öllel beljebb mintegy 2 méternyi nyílásra szűkül az üreg s ott egy kősziklán mindenki láthatja, hogy milyen nagy erővel kellett valaha a víznek itt áttörnie magát."
    "Ha a folyó nagyobb, akkor ezen túl a beljebb jutáshoz csónakot kell használni. Különben pedig még 13 öl távolságra a víz jobb partján el lehet jutni egy tágas üregbe, amelynek közepén egy vastag mészkőoszlop a barlangot két ágra oszlatja. A jobbra eső ág keskeny és a víz folyására szolgál. A balra levő tágasabb, elején alacsony, azután magasabb. Szép iszapos lapra emlékeztető feneke van, amelynek a belső szélét az oszlop mögött kiszélesedő folyó tükre képezi."
    "Eddig tartott az én 1821-i földalatti utazásom. A jobbkézre beljebb nyúló üregnek egész térsége meglábolhatatlan vízzel lévén borítva, meggátolta további előremenetelemet, s meg kellett elégednem azzal a megjegyzéssel, amelyet az oldalfalra írtam: 1821-ben eddig és nem tovább, Vass Imre."
    "Onnan való akkori visszajöttömkor nem gondoltam, hogy valaha a fennemlített Vaskapuban veszélyeztessem életemet. Az 1822-i, 23-i és 24-i szüntelen tartó szárazság azonban azt a reményt ébresztette bennem, hogy a tó talán meglábolhatóvá lett s bejuthatnék a barlang beljebbi rejtekeibe, így ezeknek felfedezésével az aggteleki barlangot nevezetesebbé s hazámnak ebbéli ritkaságát a külföld előtt nagyobb figyelemre méltóvá tehetném. Ilyen édes reménytől lelkesíttetve a beljebbi vizsgálódáshoz készültem s végre 1825. augusztus 1-én átvergődtem a Vaskapu kelepcés vermein, egészen a tóig. Mily öröm lepte meg keblemet! Ott a vizet elapadva s annak sarát átgázolhatónak találtam. Folytattam azonnal utamat."
    Vass Imre átlépte tehát a Vaskaput, azt az akadályt, amely korábban a barlang kutatóit mindig visszafordulásra kényszerítette.
    Nagy és felemelő érzés lehetett lelkes kutatónk számára a tudat, hogy először jár ebben a csodavilágban, elsőként látja a természet erejének, a víznek és a végtelen időnek leírhatatlan kristályos kőfantomokba kövült szüleményeit. Embereivel, akik őt felfedező útjára elkísérték, mohón rohan egyre beljebb a csalogató, szűzi ismeretlenbe. Szurokfáklyák kötegeit cipelik magukkal s a lobogó rőt-vörös lángok imbolygó világánál, feltárulnak sorra a Nagy-Baradla ezernyi csodái.
    "Nagyobb és kisebb, fényes fehérségű, pompás szépségekkel, egymással vetekedő csepegő kőoszlopok állanak ott nagy számmal, melyek a felülről lecsüngő szép kőcsepegésekkel minden veszedelmet és félelmes szorongattatást elfelejttetnek, az embert bámulásra ragadják s e földalatti utazásnak beljebbi folytatására bátorítják és meghívják. Még a kőszikla falak is, sokhelyen, mintha szőnyegekkel lennének beborítva, a rajtuk leszivárgó meszes víz kristályos leülepedései drága kövek gyanánt látszanak abba beszőve."
    "De haszontalan iparkodnám ezen üregnek akár bájoló kellemes, akár borzasztó tájékait leírni, mind csak unalmas szószaporítás lenne az, erőtlen és tompa hang, hideg, mint a festett láng. Annak ottlétel kívántatik, látás és a környezetnek tapasztalása, hogy az ember e látásoknak kellemes, avagy kedvetlen behatásait érezhesse. Mert most ottan egy tárgy gyönyörre és tűzre ragadja az embert, s csak egy tekintet félre, már egy más tünet megrettenti a lelket és süllyeszti a jókedvet. Haszontalan minden rajz avagy festés, érzéketlen ecsetnek mázolása lenne az. Hiszen minden mozdulat, minden fordulat már más képet mutat, melyet a toll s elme követni nem képes."
    Vass Imre lelkesedésének nagyságát, az élmény pazarságát csak az tudja igazán megérteni, aki már maga is járt elsőként, felfedezőként valami ismeretlen mesevilágban. Ez az érzés leírhatatlan! Az ember elfelejti az időt, a fáradságot, a veszedelmet, s csak rohan, rohan előre, hogy megtudhassa, meddig terjed hát az ő szűzi birodalma?
    Vass Imre is így volt vele. Megállás nélkül rohant előre, kilométereken keresztül a nagy ismeretlenbe. Azután egyszerre csak neki is meg kellett torpannia. Úgy tűnt, hogy a barlang végéhez érkezett. A Styx-patak, melynek medrét a Vaskaputól kezdve több mint négy kilométeren keresztül követték, most egy mély sziklalyukba torkollott s e helyen a barlangnak is mintha vége szakadt volna. A nyelőlyuk mögött egy meredek omladékhegy fala rekesztette el az óriási alagutat.
    "Reszket ott a legbátrabb is, mert feltekintvén egy induló félben lévő hegyet lát maga felett. A szó és a beszéd elmarad, csak a patkók csörgése, a megmozdult kövek kocogása és a csúszó társaság suhogása hangzik, míg végre a kedv, erő és akarat meghökkenvén, megakad az utas és továbbmenni nem mindenki bátorkodik. Ott a kőszirtek mély hasadásai között négy ölnyi mélységbe, száz csurgóra szakadozva, százszorozott csörgéssel és a merőleges kőoldalak által többszörözött echó hangzásával csörtet a folyó. Az ekképpen tajtékba vert víz a puszta függőleges oldalfal alatt egy hozzáférhetetlen lyukba eltűnik s az utas úgy véli, hogy a patak elnyeletésével immáron a barlang végére jutott."
    "Itten véltem a barlangnak s fürkészésemnek véghatárát elérve lenni. Azonban egy kis pihenés után, a víz túlsó partján felvonuló sáros hegy azon gondolatra adott okot, hogy vajon nem kívülről nyomul-e be az a fekete föld? Vajon nem lenne-e itten egy kijárás felfedezhető?"
    Vass Imre maga mellé vette legügyesebb emberét s nekiindult a félelmes hegynek. Maguk alatt hagyták a veszedelmes víznyelőt s egyre magasabbra kapaszkodtak a meredek, iszapos, csúszós agyaglejtőn. Nemsokára eljutottak egy olyan szakaszra, ahol létra nélkül már nem tudtak volna feljebb kapaszkodni.
    A lobogó fáklyaláng nyugtalanul csapkodott. Vass Imre letörölte a nehéz kapaszkodásban megizzadt homlokát. Azután megint csak odameredt a pillantása, oda, az előtte emelkedő agyagfalra.
    Többször is megnézte az elétáruló látványt. Megdöbbentette a kép. Nem akart hinni a saját szemeinek. Az agyagfalon meredek csúszási nyomok voltak, pontosan olyanok, mintha ott egy ember csúszott volna alá a hátsó felével. Kivehette a mezítlábas sarkak jól látszó lenyomatait is.
    Feltekintett. Maga felett egy sötétségbe vesző tágas, kéményszerű kürtőt látott. Lehetetlen, hogy itt ember járt volna! A kürtőből engedték talán kötéllel alá?
    Vass Imre meglepődött a látványon. Ezek szerint járt már itt más is őelőtte? Izgatottan intett emberének: gyerünk visszafordulni! Harántékosan vették lefelé az utat. Kevéssel lejjebb azután rátaláltak a gyalogösvényre.
    Az előbbeni sejtés beigazolódott. "Egy jól kitaposott gyalogösvény vette itt kezdetét, mezítlábas és bocskoros emberi talpak által kitaposott gyalogösvény".
    Vass Imre csodálkozott. Követni kezdte az ösvényt. Ez a lelet nyilván nagyon váratlanul érinthette. Azonnal átérezte roppant jelentőségét. "Az ösvényen néhol a láb hüvelyinek, a talpnak, a saroknak, sőt néhol a talpbőr redőinek a pontos rajzolatja is felismerhető volt."
    A kétség eloszlott. A szemmel látható, kézzel tapintható realitás túlságosan materiális volt.
    Ilyenkor az ember nem ura magának. Csak megy előre, szinte öntudatlanul, kiszáradt torokkal, mint akinek egy titokzatos, hideg vaskéz összeszorítja a szívét és valami megmagyarázhatatlan mágneses erő ragadja tovább, tovább a teljes megismerés, a teljes bizonyosság felé.
    Az ösvény vezette be Vass Imrét az "Óriások-termé"-be. Rémítő nagyságú ez az alvilági terem. Csaknem kétszáz méter hosszú. A szélessége is több mint hatvan méter, s a fenségesen ívelő boltozat negyven méter magasságban fedi be a döbbenetesen titokzatos, a mesék országából kiragadott térdarabot.
    A titokzatos gyalogösvény végigvezetett a termen. Egy fehéren csillogó cseppkőoszlopoktól körülvett fürdőkádnyi kristályos vízmedencénél ért véget. "Ganymedes-kútjá"-nak nevezte el Vass Imre ezt a cseppkőmedencét. A víztükör partjain fekete cserépedények darabkái feküdtek. Nem volt egy pillanatra sem vitatható, hogy ezek ugyanazoktól az emberektől származtak ide, akiktől a lábnyomok is eredtek. Vass Imre megvizsgálta ezeket a cserépdarabokat. Nem ismerte fel rajtuk, hogy több ezer éves készítésűek. Mindössze annyit állapított meg róluk, hogy "készítésmódjuk a maiaktól nagyon eltérő".
    Arról, hogy ilyen cserépedényeket a történelem előtti korok ősi emberei a csiszolt kőkorban és a vaskorban készítettek, felfedezőnk még nem tudott. De nem tudott arról sem, hogy ehhez hasonló cserépedények a barlang bejárata közelében, az aggteleki szakaszokban, nagy mennyiségben találhatók majdnem mindenütt, ha egy ásónyomnyira leásunk a fekete talajba. Ha sejtette volna Vass Imre, hogy ő most itt a barlang legbelső részében, a bejárattól hat kilométer távolságban az őskori ember több ezer éves lábnyomait találta meg, nyilván megörült volna páratlan értékű leletének. Gömör vármegye földmérő mérnöke azonban csak arra mert gondolni, hogy valaki őt megelőzte e barlang felfedezésében. A lábnyomokon itt-ott cseppkőbekérgeződést látott. Ebből arra következtetett, hogy "talán már évszázadok is elmúlhattak azóta, amióta e nyomokat itthagyó emberek erre jártak."
    Vass Imre - első útját követően - többször is visszatért e lábnyomok nyomozására s végül is azt írja könyvében a kérdésről, hogy a Vaskaputól kezdve egészen a nagy víznyelőig sehol semmiféle emberi nyommal nem találkozott.
    Ha így írja, akkor nyilván így is volt. Vass Imre tárgyilagosságában és szavahihetőségében nem szabad kétkednünk. Ha szépíteni akarta volna saját eredményét, minden bizonnyal az ösvény és a cserépedények elhallgatása, nem pedig megírása állott volna érdekében. Vass nem tette ezt, becsületesen leírta a leletet, amely pedig saját szemléletmódja szerint az ő felfedezésének újszerűségét kisebbíthette.
    Talán azért, mert a Vaskaputól kezdve egészen az Óriások-terméig sehol sem látott emberi nyomokat, Vass Imre arra gondolt, hogy titokzatos elődei más útvonalon jutottak el ide, mint amelyet ő tett meg a barlang belsejében. Talán két-háromszáz évvel ezelőtt egy jósvafői barlangbejárat létezett - tételezte fel -, amelyen át a felszínről közvetlenül az Óriások-termébe lehetett bejutni? Kellett lenni ilyen bejáratnak, még akkor is, ha az azóta nyomtalanul beomlott vagy eltömődött.
    Elfogadható és megnyugtató magyarázat a nagy probléma megoldására. Vass Imre ebben némileg meg is nyugodott. Írásában megjelölte a helyet, ahol a bejáratot az utókornak majd keresnie kell. Ő ugyanis már nem tudta életében megtalálni azt.
    Íme a barlang második, jósvafői természetes bejárata nyomára vezető sorai:
    "Nem értem eszerint célomat, hogy a Baradla túlsó végin valahol kijöhettem volna, nem teljesedhetett be azon reményem sem, hogy az óriási hegyeken szemlélt lábnyomoknak honnan lett ide való jövetelét kitapogathattam volna. Meg kellett elégedni azon gyanítással, hogy ahol az első hegyen ráakadtam a gyalogösvény kezdetére: azon különös figyelmet érdemlő ember, aki valaha itt járt, útját erre vette légyen lefelé. Itt ugyanis a lágy sáron egy kéményforma lyukban olyan húzásokat láttam meredeken lefelé - változtatva hosszas és mély sark lenyomataival -, mintha egy ember arról a hátsó felén csúszott volna be. Hogy miként ment azonban vissza, amit lajtorja nélkül mi nem tehettünk, azt másképpen nem magyarázhatom meg, csak úgy, hogy kötéllel bocsátották le és úgy is húzták vissza."
    Vass Imre bizonyára sohasem sejtette meg, hogy ezek az ösvényről leírt sorai milyen hatalmas hullámokat fognak még egyszer felverni. Ő ugyanis csak bevetette soraival a követ a tengerbe, s azután már nem volt többé alkalma, hogy a felidézett hullámveréshez, a késői vitához ő is hozzászóljon.
    A faggyúfáklyás expedíció előzményei ezzel zajlásnak indultak.
    Másfél évszázada immár ...

MEGKERÜL EGY RÓKACSONTVÁZ

    Vass Imre felfedezése az Aggteleki-cseppkőbarlangot a földkerekség vitán felül álló legnagyobb, akkor ismert barlangjává tette. Térképe nyolc kilométeres szakaszt tüntet fel a ma már több mint húsz kilométeres hosszúságban ismert barlangóriásból.
    Ennek a gigantikus alagútrendszernek azonban még mindig csak egy bejárata van, Aggteleknél. A felfedezett üregek végigjárása oda és vissza több mint egy napot is igénybe vevő földalatti utazás. Ez a kutatók számára, a barlang látogatói számára olyan nagy élmény, de egyben akkora fáradság is, hogy nem érnek rá a barlang legvégén talált lábnyomok problémájával foglalkozni.
    Vass Imre kora után pedig feledésbe kerül a gyalogösvény és a feltételezett óriástermi bejárat továbbkutatásának problémája is. A látogatók eltapossák a titokzatos lenyomatokat és senki sem törődik többé a dologgal. Sőt, a felfedező halála után a különleges leletek hitelét is kétségbe vonják az újabb kutatók. Siegmeth Károly például 1890-ben megjelent, a Baradláról szóló figyelemre méltó könyvében (lásd a 2. számú jegyzetet) már így ír az óriástermi leletről:
    "A Ganymedes-kútjából merített pompás vízzel eloltva szomjunkat, csúszós agyaggal borított omladékhegyre kapaszkodunk fel, ahol Vass állítólag egy emberi lábnyomot s egy oly fekete korsónak cserepeit találta volna, mint amilyet most már nem készítenek. A láblenyomat a természet játéka lehetett, a cserepeket pedig az árvíz hozhatta ide."
    Az elpusztult és már nem ellenőrizhető lábnyomleletekről, valamint az időközben elkallódott fekete cserépedény darabokról a későbbi kutatóknak is hasonló véleményük alakult ki. Századunk első évtizedeiben már azt is feltételezik, hogy Vass Imre egyszerűen képzelődött s ilyesfajta leletek az Óriások-termében soha nem is voltak. Esetleg Vass azért írta le őket, hogy ezzel is változatosabbá, színesebbé tegye könyvét.
    Nos, kétségtelenül igaz: Vass Imrét könyve megírása során vezették olyan szempontok, hogy munkája minél érdekesebb legyen. Ez megítélhető abból is, ahogyan könyvében a felfedező útját leírja. Utalhatunk például arra, hogy az 1825-ös felfedezéskor saját állítása szerint is rendkívülien száraz volt a barlang. Ismeretes, hogy amikor a Styx-meder a Vaskapunál elapad s így átgázolható, akkor az óriásoktermi víznyelőnél sem folyhat benne zúgva a földalatti folyó. Hiszen a Styx a Vaskaputól folyik a barlang belseje felé. Már pedig Vass Imre félreérthetetlenül kihangsúlyozza korábban idézett soraival a nyelőbe ömlő víz hatalmas "echó"-ját.
    Azok, akik kétségbevonják az óriástermi titokzatos leleteket, rendszerint erre az ellentmondásra szoktak hivatkozni, hozzáfűzvén azt, hogy aki pontatlan és hatásvadászó az egyik helyen, attól nem várhatunk pontosságot és feltétlen hitelességet más kérdésekben sem.
    Távolálló legyen tőlem a szándék, hogy bárkinek - még olyan kiváló kutatóelődömnek is, mint Vass Imre volt - az érdekében igaztalan, vagy legalábbis kétes ügy mellett kardoskodjam. Ebben a tekintetben azonban határozottan védelmezni kell őt, hiszen ő személyesen már úgysem tud vitatkozni velünk. Vass Imre az idézett vízfolyás kérdésében nem lépte át a felfedezőt kötelező igazmondás szoros kereteit. Akkor, amikor az 1825-ös augusztusi felfedezőút során először jutott el a nagy víznyelőhöz, az teljesen száraz volt. Ő mégis látta e nyelőt működni, későbbi útjainak egyikén, ugyanakkor, amikor a barlang felmérése során a Vaskapuban is csak csónakkal tudott közlekedni a magas vízállás miatt. Könyvének egy más részében utal erre, amikor a következőket írja: "Gömör vármegye rendei előterjesztésemre egy ladiknak ott benn való (a Vaskapunál) építtetését kegyesen elhatározták, amint annak használatával a végső üregek felmérésekor éltem is."
    Nem szabad elfelejtenünk, hogy Vass könyve csak 1831-ben jelent meg, tehát hat évvel a nagy felfedezés után. "Élőbeszéd"-éből viszont kiderül az is, hogy a könyv írásának megkezdése előtt évekig tartó elméleti, irodalmi tanulmányokat végzett. Nem lehet csodálkozni azon, ha sok év távlatából ilyen parányi részletkérdésben már összekeveri helyenként az egyes kutatóútjain szerzett benyomásait. Az ilyen jellegű emlékezetzavar azonban semmi esetre sem tekinthető egyenértékűnek egy lényeges kérdésben való tudatosan megtévesztő és félrevezetőén hazugságjellegű előadással. Ha Vass Imre leírta az óriástermi gyalogösvényt - már pedig leírta -, akkor annak ott is kellett lennie!
    Személy szerint nekem az első perctől kezdve az volt a véleményem, hogy a Vass Imre által leírt mezítlábas és bocskoros talpaktól kitaposott ösvény, valamint a cserépedény darabok is léteztek s a felfedezőnek ezzel kapcsolatos minden állítása tökéletesen megfelel a történeti tárgyilagosságnak. Kezdettől fogva egyetértettem e kérdésben Vass Imrén kívül Vértes Lászlóval, a Baradlát régészeti szempontból legjobban ismerő neves mai ősrégészünkkel is, aki véleményét a lábnyom üggyel kapcsolatosan "A Baradla régészeti leletei" című munkájában az alábbiakban rögzítette le:
    "A leletek nyom nélkül elkallódtak, de a leírásból arra lehet következtetni, hogy azok a történelem előtti ember nyomai voltak. Mivel ez az ember a maga gyenge világítóeszközeivel semmiképpen sem juthatott be az aggteleki bejáraton át az Óriások-terméig, feltétlen kellett hogy legyen egy - azóta eltömődött - bejárat valahol az Óriások-terme tájékán."
    Hát igen. Pontosan erről van szó. Az egész lábnyomrejtély kulcskérdésénél tartunk. Az óriástermi bejárat problémájánál. Ezt az eltömődött vagy beomlott barlangnyílást meg kell keresni és meg kell találni, mert enélkül az egész probléma csak nyitott talány maradna ezentúl is. Ha továbbra is csak a puszta elméleti meggondolásoknál maradunk, a találgatásoknál, egészen biztos, hogy sohasem fogunk tudni előrejutni. Cselekedni kell tehát! Kézbefogni a karbidlámpát, a bontócsákányt és kiásni valahol a felszínre vezető régi barlangnyílást.
    Erre a munkára, Vass Imre leletének hitelesítésére, a bejárat felkutatására Révész Lajos barlangigazgató vállalkozott 1949-ben.
    Itt talán álljunk meg egy pillanatra és nézzük meg tüzetesebben, hogy milyen adatokból kellett kiindulnia Révésznek a kutatást illetően?
    Ha az Óriások-termét ábrázoló mellékelt térképvázlatunkat megtekintjük, hozzávetőlegesen képet nyerhetünk a Vass által ott talált ösvény helyzetéről. Az ösvény a nagy víznyelőtől húzódott egészen a Ganymedes-kútjáig. Az ösvény legmélyebb pontja a kezdeténél, a víznyelő fölötti agyagos oldalban van, innen az út a terem belseje felé állandóan emelkedik. Vass az embereknek felülről való lebocsátási nyomait az ösvényecske víznyelőnél levő végénél találta meg, ezt a pontot kell tehát a kitaposott útvonal elejének tekinteni, míg a Ganymedes-kútja az út vége, talán a célja lehetett. Leírja Vass, hogy az ösvény kezdeténél, ahol a függőleges emberi csúszási nyomokat találta, egy fölfelé nyúló sötét, széles kéményszerű kürtő van. Szerinte ebből engedték kötéllel alá a bemerészkedőket. Ezek szerint viszont a "kémény" tetejében kell fellelni az egykori bejáratot. Vass Imre azonban nem tudott felmászni soha a kéménybe, s így nem tudott meggyőződni arról sem, hogy tulajdonképpen hová is vezet hát az?

Az Óriások-terme és környékének alaprajzi térképvázlata

A KARÁCSONYBARLANG

    Egészen 1953 decemberéig a rejtély tisztázására nem is történt semmiféle újabb lépés. Ennek az évnek a végén azonban sikerült egy nagyobb arányú ásatási munka fedezetét biztosítanunk s így nekiláttunk, hogy a meseországi kijáratot véglegesen felkutassuk.
    Erre a vállalkozásra nemcsak a lábnyomprobléma hiteles és megnyugtató lezárása miatt volt szükség, hanem az idegenforgalom érdekei is kívánatossá tették, hogy az Óriások-terméhez egy közeli - felszínre nyíló - kijáratot nyissunk. A barlangnak ezt a látványos részét egyre nagyobb tömegekben keresik fel a látogatók és a túracsoportok vezetése során mindinkább nőnek a nehézségek, amik abból adódnak, hogy a csoportoknak ugyanazon az útvonalon kell visszatérniük a felszínre, amelyen befelé egyszer már végigjöttek, így egyre gyakoribbá válnak a torlódások.
    Egy kicsit abban is reménykedtünk, hogy a Meseország esetleges még ismeretlen folytatásának a feltárásával talán sikerülne a Baradlából átjutni az általunk 1952-ben felfedezett második aggteleki cseppkőbarlangba, a Békebarlangba. A tíz kilométer hosszúságban feltárt Békebarlang ugyanis pontosan a Meseország táján hatszáz méterre megközelíti a Baradlát. Eddig még sehol sem sikerült olyan barlangszakaszt lelni, amely a két alagútrendszert összekötné. Hátha ez a kutatás most ezt is eredményezi?
    A biológusok, akik a Baradla és a Békebarlang bennszülött fehér és vak állatvilágát tanulmányozták, határozottan állást foglaltak amellett, hogy a két barlangrendszer valamikor összefüggött. Az állatvilág feltűnő nagy hasonlatossága szerintük ezt kétségtelenül bizonyítja. (Lásd a 3. számú jegyzetet.) Az összekötő folyosószakasz azonban hiányzik, valahol nyilván eltömődött. Nagy jelentőségű felfedezés lenne, ha sikerülne ezt ismét meglelni, mert ebben az esetben a Baradla 23 kilométere és a Békebarlang 10 kilométere összegeződne, s barlangunk így ismét élre törhetne a földkerekség legnagyobb cseppkőbarlangjainak sorában.
    Bizony, az utóbbi évtizedekben kissé hátramaradt Baradlánk a nemzetközi versenyben. Külföldön, Svájcban, Ausztriában meg Amerikában nála hosszabb barlangokat fedeztek fel s így ma a hivatalos rangsorban csak az ötödik hely illeti meg őt.
    Jóllehet, hogy ez csak hiúság kérdése, de a világ minden táján hiúak erre a barlangkutatók. Bennünket hát miért ne vezethetnének ilyen szempontok is?
    Nekiláttunk tehát ismét gőzerővel a Meseország kutatásához.
    Megvizsgáltuk alaposan a barlangrész végződését. Úgy tűnt, hogy a termen végighúzódik egy ősi, jelenleg teljesen száraz, inaktív patakmeder. Ásatási helyként azt a pontot választottuk ki, ahol a meder nekivezet a lehajló sziklafalnak. Itt ugyanis egy agyagszifonra lehetett gyanakodni, amelyben esetleg eredménnyel járhat az agyagkitöltés eltávolítása.
    Ez a hely a Meseország legkeletibb pontja volt.
    A kutatáshoz jósvafői és aggteleki embereket vettem fel, mégpedig olyanokat igyekeztem összeválogatni, akikkel már a Békebarlang feltárásakor is eredményesen dolgoztunk együtt, így egyeztünk meg Tarczali Istvánnal és Mizser Károllyal, valamint Gereguly Istvánnal. Rajtuk kívül még időnként, amikor ez szükségesnek látszott, egy-két embert alkalmilag beállítottam, a brigád törzstagjai azonban végig ők maradtak hárman.
    A munkát december elsején kezdtük. A barlangfal tövében először egy függőleges falú gödröt ástunk. A gödörnek azonban csak három fala volt agyagból, a negyediket az a sziklafal képezte, amely mélyen benyúlott a felszín alá. A barlangnak ettől a szikla oldalfalától sehol sem távolodtunk el, hiszen pontosan arra voltunk kíváncsiak, hogy nem fordul-e a függőleges falsík valahol ismét vízszintes tetőbe, amely alatt most már nemcsak lefelé, hanem oldalirányban is alagutat vájhatnánk magunknak?
    A barlang agyagkitöltése jól láthatóan réteges volt. A vízszintes rétegek szépen, simán feküdtek egymáson, s szinte a fa évgyűrűihez hasonlóan megszámolhattuk őket.
    Két méter mélységben, amikor már a százhatvanadik rétegecskét is eltávolítottuk, végre megszűnt mellettünk a sziklafal. Hozzáfoghattunk az előre irányuló bontáshoz, a vízszintessé vált sziklatető alatti tárna kivájásához. Benne voltunk a szifonban, amelyet a mennyezetéig hézag nélkül kitöltött még itt is az agyag. A szifon sziklatetejével azonban a százhatvanegyes számú agyagrétegünk érintkezett, a fiatalabb, alacsonyabb számú létegek itt teljesen hiányoztak.
    Ez nagyon meglepett engem. Meglepett, mert a róka csontvázát Révészék a legfiatalabb leülepedésű, általunk egyes vagy kettes számmal jelzett réteg felületén találták. Ez pedig azt jelentette, hogy a róka Meseországba való bekerülésekor ez a szifon már régen el volt tömve, zárulva, az állat tehát ebből az irányból semmiféleképpen sem jöhetett be a barlangba.
    Olyan ellentmondás volt ez, amin érdemes lett volna egy kicsit jobban eltöprengeni. Megvallom, én akkor nem sok figyelmet fordítottam az egész dologra. Ástunk tovább és most már csak azon izgultunk, hogy vajon sikerül-e tárónkkal annyira előrehaladni, hogy a sziklatető eltűnjön a fejünk felől is? Ha ez bekövetkezne és alagútunkat most már felfelé vájhatnánk ismét az agyagba, akkor ez nagyon jó jel lenne. Akkor már komolyan bízhatnánk, hogy rövidesen átjuthatunk a Meseország még ismeretlen részébe, a keresett folytatásba.
    Minél beljebb haladtunk, annál nehezebbé váltak a munka körülményei. A bontásból származó agyagot kézikosarakkal adta hátra a vájár, és az kézről-kézre került tovább, mígnem a kutatóakna szájánál az utolsó ember végre kiüríthette a kosarakat.
    Legnagyobb bajunk azonban nem ez volt, hanem a levegő. A szifonnak, de az egész Meseországnak sem volt a legkisebb huzatja sem. Az első hét után már olyan sűrű volt a füst és a pára, hogy alig láttunk a kezünkig.
    Tíz nap után pedig szinte képtelenség volt egy-két óránál tovább bennmaradni a Meseországban. A levegő oxigénjét elhasználtuk és nem volt utánpótlás. Embereim a legkisebb munkától is halálosan kimerültek. Két-három csákányvágás után verejték lepte el testüket, fejfájást, majd hányingert éreztek. Most már az sem használt, hogy a sok oxigént emésztő benzingázas maximlámpákat kivontuk a Meseországból és csak karbidlámpákat égettünk, azt is csak a legszükségesebb mértékben. A munkahely veszélyessé, a rossz levegő miatt életveszélyessé vált. Sőt, az egész kutatás is veszélyben forgott. Tenni kellett valamit.
    A barlang villanyszerelőjével, Várnay Bercivel megbeszéltem, hogy kábeleket gyűjtünk azokból a barlangrészekből, ahol a régi villanyvilágítási hálózatból maradtak benn ilyen elásott kábeldarabok a háború után, s ezekkel megpróbáljuk felvezetni a villanyt munkahelyünkre.
    Négy napon át dolgoztunk tehát a kábelgyűjtésen. Újabb három napot vett igénybe az áramnak a Meseországba való felvezetése. Végre azonban a kutatótáróban kigyulladt a józan, vakító villanyfény.
    A munkahely szellőztetésének kérdését is megoldhattuk most már. Porszívó gépemre egy hosszú locsoló gumitömlőt szereltünk. A porszívó-berendezés a munkahelyen zümmögött, de a friss levegőt az Óriásokterméből szívta állandóan. Ó milyen hálásak voltak ezért a találmányért munkatársaim! Ott, ahol korábban naponta csak tíz centit jutottunk előre, most egy műszak alatt fél métert is haladt a vágatunk.

A "Meseország" folytatását elzáró és átásott agyagszifon szelvénye

A Nagy-víznyelő, a Meseország és az Óriások-termének vázlatos keresztszelvénye

    Öt nappal később a kéményt Tarczali István és Mizser Károly mászták meg elsőnek. Mintegy 22 méter magasra lehet feljutni belé. Ott azután vége. Teljesen el van tömődve vörös, barlangi agyaggal.
    Néhány héttel később magam is feljutottam s ekkor be is szinteztem. A felszíntől még mindig nagy vastagságú kőzetréteg választ el itt bennünket. Bár a Tarczaliék által említett felszíni származású humuszt s az állítólagos denevércsontokat nem találhattam meg, mégsem mertem kétleni egy percig sem tovább, hogy ez volt a titokzatos ősember s a róka bejárata. A kürtő felső szakaszai, melyek valamikor a felszínre nyíltak, eltömődhettek, s ekként megszűnt a bejárat.
    Megnyugodtam.
    A lábnyomrejtély tehát végre tökéletesen megoldódott! Megnyugtatóan és egyértelműen oldódott meg végre! Felfedeztük a Baradla természetes jósvafői bejáratát! Győztünk! Legyőztük az ezredéves titkot, legyőztük a természetet!

    Később mégis rá kellett jönnöm arra, hogy szerénytelenség a természetet ily könnyen legyőzhetőnek tartani.

VITATKOZUNK AZ ARANYUTCÁVAL

    Sohase állítsd fiam, hogy valami így van, vagy valami úgy van. Legfeljebb azt mondhatod, hogy nem biztos az igazam, de én hiszek abban.
    Szegény jó édesapám mondása ez, amellyel ifjú koromban állandóan újabb vitákra késztetett, valahányszor egy-egy tudományos gondolatsoromat igyekeztem előtte lelkesülten bizonygatni. Akkor még bosszantott, hogy egyik-másik szakmai problémámban vitatkozott velem, s nem fogadta el feltétlenül az érveimet. Igen, én akkor még hittem a tudósok tudásának abszolút bizonyosságában.
    No persze, ez már régen volt. Édesapám hamvai felett azóta sokszor virult és el is fonnyadt a tavaszi ibolya. Elmaradtak a nagy vitatkozások, el a hiú bizonygatások, és sohasem fogom többé látni jóságosán elnéző, vitaidéző, mindent megbocsátó kedves mosolyát. Időközben magam is rájöttem, hogy volt némi igazság tudásértékelési rendszerében.
    Mert mi tagadás, még a nagy tudósok, a nagy kutatók is gyakorta tévednek. Többségükben nem sejtik, hogy nem mindig az igazságot állítják, s ez már önmagában véve is igazolja őket. Ők a legjobb lelkiismeretük szerint úgy tudják, hogy az, ami mellett lándzsát törnek, úgy igaz. S ez a lényeg. Hogy azután később, esetleg csak évszázadok múltán, újabbak jönnek, újabb adatok és szempontok merülnek fel s ezek új oldalról világítják meg az okokat és összefüggéseket, a problémákhoz újszerű, a korábbival szöges ellentétben álló megoldást lelnek és mutatnak, ez már mit sem változtat a lényegen. A kutató, aki az igazságot legjobb tudásával, becsületesen keresi, s ennek az útkeresésnek a során téved, olyan áldozata kora szemléletmódjának, tudománya akkori fejlettségi fokának, aki előtt esetleges bukásában is csak tiszteletet érdemlő hősi halálról szabad beszélnünk.
    Ha nem ez lenne a szilárd meggyőződésem e kérdésben, akkor talán most be sem számolnék azokról a legújabb kutatási eredményeinkről, amelyek a lábnyom ügyében vallott korábbi nézeteimet megsemmisítőén csapták agyon.
    Miről is van itt szó?
    A Meseország újabb szakaszainak végében felfedezett sziklakürtő megismerése után tulajdonképpen az aggteleki lábnyomrejtély kérdésével többé nem is törődtem. A kutatót valamely probléma mindig csak addig szokta érdekelni, ameddig az probléma és meg kell fejtenie. Miután a bejárat helyének megismerésével a vélt megoldás itt megszületett, hátat fordítottam én is az egész dolognak. Minek is törnénk a koponyánkat továbbra egy olyan sakkparti felett, amelyben egyszer már biztos mattot adtunk?
    Új játszmába kezdtem. Új feladatot tűztem magam elé. Meg akartam találni mindenáron azt a barlangszakaszt, amely valamikor összekötötte Aggtelek két hatalmas cseppkőbarlangját. A Meseországban ezt nem lelhettem fel. Kerestem hát máshol.
    Van a Baradlának egy olyan folyosója, amely kezdettől fogva gyanúsnak tűnt előttem. Aranyutcának nevezzük ezt az oldaljáratot. A Baradla-barlang Aggtelektől Jósvafőig húzódó fő és legtágasabb folyosójába torkollik bele, mintegy 800 méternyire az Óriások-termétől, visszafelé, Aggtelek irányában mérve ezt a távolságot.
    Biztató volt, hogy az Aranyutca tágas, széles sziklafolyosója a Békebarlang felől szájadzik a Baradlába. Hosszan azonban nem járható be, mert mintegy 90 méter után a sziklamennyezet alacsonyabbá lesz s eléri a barlang agyagtalaját. Ismerjük már az ilyen helyet a Meseországból is. Agyagszifonnak nevezzük.
    Bizonyos jelekből arra kellett gondolnom, hogy az Aranyutcából régebben, talán évszázezredekkel is korábban, nagy tömegű víz folyt. Ezt elárulják azok a kavicsteraszok és színlőtorlaszok, amelyeket könnyű felismerni benne bármelyik szakaszon.
    Ennek a körülménynek igen nagy jelentősége van. Az Aranyutcából ugyanis a mi korunkban már sohasem folyik víz, még a legnagyobb áradások alkalmával sem. Az a vízfolyás tehát, amely hajdanában kimosta ezt a sziklautat, s amely a kavicsokat is ide szállította, most egészen biztosan másfelé keresett és talált, illetve csinált barlangot magának. Ha viszont így áll a kérdés, akkor nagyon könnyen elképzelhető, hogy az Aranyutca nem más, mint a Békebarlang patakjának egy régi medre, elhagyott holt ágya.
    Mértem, számítottam, megvizsgáltam a kavicsok összetételét a Békebarlangban is, az Aranyutcában is. Úgy tűnt, hogy minden egybevágó. A két barlang valaha ezen a folyosón keresztül állt összefüggésben. Elhatároztam hát, hogy megkezdem az ásatást. Ha sikerül az agyagszifont vagy esetleg az agyagszifonok sorozatát megtisztítani az üledékdugótól, megnyithatnánk a régen elzárult összekötő szakaszt.
    Nagy érzés volt ismét azt érezni, hogy egy újabb felfedezés titkának kulcsa van kezemben. Ugyanakkor azonban azt is világosan láttam, hogy az elvégzendő munka is hosszú lesz.
    1959 tavaszáig kellett várnunk, míg végre a kutatás végrehajtásához szükséges anyagi fedezetet az Országos Tervhivatal segítségével biztosítani tudtuk.
    Izgalmas munka volt! Általában minden olyan kutatómunka izgalmas, ami egészen más eredményt hoz, mint amit várunk tőle.
    Már a szifon előtti szakaszokban megkezdtük a talaj mélyebbre ásását, hogy mire a szifonhoz érünk, ott tágas helyünk legyen a további munkához. A kutatóbrigádot, melyet jósvafői embereink alkottak, Putz Gizella vezette, legújabb, de talán egyik leglelkesebb munkatársam.
    Putz Gizi különben szokatlan (?) módon kapcsolódott be a barlangkutatásba. Néhány hónappal korábban teljesen ismeretlenül egy levelet kaptam tőle, melyben közölte, hogy ő és néhány kollégája, akik az Épületanyag Fuvarozó Vállalatnál dolgoznak, szeretnének ellátogatni Aggtelekre és a Baradlában egy úgynevezett hosszútúrát tennének. Csak azt az egyet kérték, engedjük meg nekik, hogy más csoportoktól elkülönítve, nyugodtan szemlélődhessenek, mert ők mindent nagyon alaposan és részletesen szeretnének megcsodálni, és nem akarnának mások tempójához alkalmazkodni.
    Kérésüknek véletlenül eleget tudtunk tenni. Érkezésük napján ugyanis nem volt nagy forgalom a barlangnál s így módunkban állott számukra egy vezetőt biztosítani, Berecz Lajos személyében.
    Nincsen ebben semmi rendkívüli. Miért ne szerezzünk örömöt akkor, ha ez megtehető? Nos, Giziék nem így fogták fel a dolgot. Úgy érezték, hogy ezt a külön túrát, amely nekik roppant nagy élmény volt, honorálniok kell. Felajánlották hát, hogy hálából egy későbbi időpontban hajlandók a barlang érdekében valamilyen társadalmi munkát végezni.
    Arra gondoltam, hogyha ezt a nemes felbuzdulásukat visszautasítom, megbántom őket. Elkezdtem hát töprengeni. Ugyan milyen munkát adhatnék olyan embereknek, akiknek a lelkesedése vitán felülállóan nagy, de akiknél a barlangi szakismeret, gyakorlat ... hát szóval: egy kissé hiányos. Végül is megírtam, hogy jöjjenek el a Békebarlangba járdát építeni.
    Ez afféle próbatétel volt. Ha az ilyen fantáziátlan, lélekölő munkát is zokszó nélkül végzik el, akkor van remény arra, hogy felbuzdulásuk nemcsak szalma lángja. Ha még ezután is megmaradna a nagy lelkesedés, a barlangszerelem, akkor majd esetleg másról is beszélhetünk.
    Így történt, hogy 1959 februárjában Putz Giziék megérkeztek egy jókora teherautóval. Cementet, deszkákat, kőműves szerszámokat és olyan elszánt lelkesedést hoztak magukkal, ami még engem is levett a lábamról.
    A kijelölt járdaszakaszt, a Békebarlang Nagytufagátjának hídját egy hét alatt remekművé építették. Hatan voltak összesen, három nő és ugyanannyi férfi. A tenyerük előbb felhólyagzott, aztán kérgessé vált. S mire a munka elkészült, végképpen rabokká váltak, a barlang rabjaivá.
    Putz Gizella már csak a költözködés lebonyolítása miatt utazott fel Pestre. Kutatómunkás lett. Nem sikerült lebeszélni róla, pedig mindent elkövettem. Egy gyenge nő, aki világéletében íróasztalnál ült, most könyörgött, hogy csákányt vehessen kezébe, s engedjük meg neki, hadd vájhassa ő is ezentúl a földet. Bent a hegy mélyében, sáros overálban, úgy, mintha születésétől kezdve bányász lett volna.
    Tanácstalan lettem. Éreztem, hogy itt megint egy olyan erő győzött, amely nagyobb nálunk. A cseppkövek titokzatos világa ismét gazdagodott egy önkéntes rabszolgával. Egy ugyanolyannal, amilyenek velem együtt a többi társaim: a barlangkutatók.
    Így lett Putz Gizella az aranyutcai kutatás brigádvezetője.
    Az ásatás megkezdése után, mindjárt a harmadik napon kihoz a barlangból egy agyagkoloncot és mutatja nekem. Hatvan centiméter mélységben ásták fel a felszín alól. Nézem jobbról is, nézem balról is, de csak nem látom másnak, mint az első pillanatban. Apró, fekete faszéndarabkákkal van tele az agyag. Rászólok, hogy ne akarjon bolondítani, ez nem az Aranyutcából van, hanem Aggtelekről, a Fekete-teremből. Elsápad és sírni kezd, hogy higgyek neki, ő igazán nem akar félrevezetni.
    Nagyon hirtelen ember vagyok, már érzem is a lelkiismeretfurdalást az előbbi kirohanás miatt. Azért mégis, a lelkem mélyén tovább kételkedem. Hogy került volna faszén az Aranyutcába? S ráadásul egy bolygatatlan, többezer éves korú agyagréteg alá? Veszem a karbidlámpámat, s máris rohanok be.
    Megdöbbentő lelet! Gizi nem tévedett. Egy egész fekete réteg húzódik a barna agyagban. Felette szép réteges, tiszta barlangi agyag, legalább 40 centiméter vastagságban. Azt viszont egy vaskos cseppkőkéreg takarja. Még a cseppkőréteg felett is van vagy 20 centiméter iszapos üledék.
    Kiragadom az emberek kezéből az ásót. Óvatosan kezdem bontani a szén fölötti agyagrétegeket. Szerencsére a szénsávra közvetlenül települt fedőagyag a szén felső határánál, könnyen, kérgesen leválasztható s így percek alatt ki tudok szabadítani néhány tenyérnyi szabad felületet a fekete rétegből. Nekihasalok és úgy vizsgálom, közelről az egészet. Nincsen tovább kétség, kultúrréteget találtunk. A rétegecske alig vastagabb fél centiméternél. Ez a fél centiméteres agyagsáv azonban koromtól és fahamutól fekete, s benne különböző nagyságú faszéndarabkák feküsznek.
    A kétségek eloszlanak. A lelet teljesen világos. Nagyon régen, akkor, amikor a barlang talajának még itt volt a felszíne, valaki, illetve valakik ezen a helyen tüzet raktak. Fával raktak tüzet. A barlang talaján a tűzrakóhely sértetlenül konzerválódott. Patakfolyás nem bántotta, az évezredeken át lassan szivárgó és csepegő vizek pedig vastag, védő agyag- és cseppkőréteggel vonták be idővel.
    Nem lehet egy percig sem vitás, hogy az ősi korok barlanglakó vadembereinek nyoma került elő. Az egész kis telep képe elárulja, hogy nem valahonnét távolabbról mosta ide a víz a széndarabkákat, a kormot és a hamut. A szénszemcsék éles határúak, nincsenek koptatva. Vannak közöttük fogpiszkáló hosszúságú és vékonyságú rostos darabkák is. Fel se lehet emelni már őket, a saját súlyuktól is összeroppannak. Azért néhány darabot nagy óvatosan mégis csak kipiszkálok és egy üvegfiolába teszek. Ezt felküldjük Pestre, az egyetemre, vizsgálják meg finom módszerekkel, milyen fát égettek itt, és ha van reá mód, határozzák meg a lelet abszolút korát is. Fontos lenne tudni, hogy miféle ősember, melyik korban járt benn?
    Három időszakra is gyanakodhatunk pontosabb kormeghatározás híján. E tűzrakóhely vagy a jégkorszakban élt ősember emléke, vagy a "csiszolt kőkor" úgynevezett "bükki-kultúrájú" emberei, esetleg a korai "vaskor" "hallstatti" barlanglakói rakhattak itt tüzet. Én inkább a két utóbbi lehetőségre gyanakszom, mert a barlang aggteleki, bejáratkörnyéki szakaszaiban a "bükki" és a "hallstatti" emberek éltek tömegesen. A Baradla első termeiben gazdag leletanyag alapján ismeretes mindkét kor, ott részletesen meghatározták ezeket a kultúrákat, A "bükki-kultúrájú" csiszolt kőkorszaki emberek mintegy 7000 évvel, a "hallstatti"-emberek pedig csak 3000 évvel éltek korábban minálunk. Ugyan mikor juthattak el még az Aranyutcába is?
    Felvetődik bennem a gondolat, hogy ezek a nyomok ugyanazoknak a mezítlábas, illetve bocskoros barlangjáróknak lennének az emlékei, akik az Óriások-termében is meglepték Vass Imrét edénytöredékeikkel, illetve láblenyomatukkal.
    No, ez kezd érdekes lenni! Mondom Gizinek, hogy vajon mit szól az ötlethez?
    - Főnök, én már eddig is erre gondoltam, csak nem mertem beszélni.
    Barátkozni kezdek a bizarr gondolattal. Az Óriások-terméből miért ne jöhetett volna el eddig is az ember? Hiszen az út nem nehéz, a távolság sem túl nagy, mindössze 800 méternyi. Vass Imre ugyan azt állítja, hogy a Vaskaputól az Óriások-terméig sehol sem volt semmiféle nyoma emberi járásnak, ez azonban végül is mit sem jelent. Hiszen Vass Imre útja az Aranyutcától egészen az óriástermi nagy víznyelőig a Styx-patak medrében, vezetett, amelyről nagyon jól tudjuk, hogy időnként még ma is megárad. Az ilyen árvizek minden nyomot elmosó erejűek. Ez azután biztos. Volt alkalmunk már saját bőrünkön is kitapasztalni. Ahol ilyen pusztító erejű árvizek rohannak keresztül, ott bizony még akkor sem maradhatna meg néhány szerény lábnyom, ha azok nem lágy barlangi agyagba, de acélba préselődtek volna.
    Percek alatt elfelejtünk minden más problémát. Nekiesünk a barlang talajának. Nem fog megártani talán, ha még mélyebbre ásunk. Hátha a tűzrakást őrző réteg alatt további nyomok is jönnek még elő?
    Óvatosan, kés pengéjével bontva az agyagot, egyre mélyebbre hatolunk a barna, csokoládészerű kitöltésbe. Több kultúrréteget azonban nem sikerül lelni.
    Végre, 25-30 centiméter vastagságú tiszta agyag lefejtése után megcsikordul a bicskánk hegye. Lázas izgalommal, de mégis nagyon óvatosan, hasonfekve ásunk. Fél óra teltével egy asztalnyi folton már szabad alattunk a bicskacsikorgató rétegünk felszíne. Kavicsot értünk. Minden átmenet nélkül, hirtelen megszűnik az agyag, s ennél mélyebben már akármeddig ásunk, csak kemény kvarckavicsot és borsónyi szemnagyságú homokot találunk.
    A kavicsréteg azonban újabb meglepetéseket tartogat számunkra. Tele van csontokkal. Egyre-másra fordulnak ki belőle a jókora, vaskos cubákok. Ketté törjük őket és a Vértes Lacitól még Solymáron ellesett módszerrel nyalni kezdem a friss törési felületeket.
    Tudnivaló, hogy ez a legkönnyebb helyszíni meghatározási módszer valamely csontlelet hozzávetőleges korának eldöntésére. Amelyik csont ugyanis a nyelvhez nem tapad hozzá, az még igen fiatal, legfeljebb pár száz éves. Ha a nyelvünkön azt érezzük, hogy a csont ráragad és csak néhány másodperc múlva szűnik meg a szívódása, ez már jobb jel, mert a csont legalábbis ezer éves, de inkább idősebb annál. A nagyon ősi, több tízezer éves, úgynevezett fosszilis csontok végül is annyira a nyelvünkhöz tapadnak, hogy szinte lerázni is nehéz őket onnan. Természetesen az ilyen érzékelési skála meglehetősen szubjektív, s így a friss dögtől származótól kezdve egészen az ősi csontokig minden átmenetet sokszor végig kell nyalnia a kutatónak, hogy idővel némi objektivitásra tehessen szert.
    Nos, ezekről az aranyutcai csontokról azonnal megállapíthattuk, hogy a legidősebb csontleletek kategóriájába tartoznak. Magától értetődő azonban, hogy az ilyen relativitással nem elégedhetünk meg. Azt is szeretnénk tudni, hogy miféle lénytől származnak a csontok?
    Szerencsénk van. Már az első darabok között előkerül egy hatalmas, legalább 8 centiméteres medveagyar. Olyan típusos lelet, ami nemcsak az állatot, de a kort is biztosan meghatározza. A jégkorszakban élt, előttünk mintegy 30 000 évvel korábban kihalt barlangi medve csontjait bányásszuk.
    Összeszedünk vagy húsz jókora darabot. Azután indulunk ki a Főágba, a vízhez. Gondosan lemossuk őket a rátapadt sártól és homoktól, s a maximlámpa fényénél alapos vizsgálódást tartunk. A csontok igen erősen meg vannak koptatva. Látszik róluk, hogy az állat nem ott pusztult el, ahol gyarló földi maradványaira rábukkantunk, hanem azokat az egykori patak vize szállította valahonnan messziről magával. A kavicsokkal együtt görgethette s azután együtt is ülepítette le őket a barlangi vízfolyás.
    Giziék lelkendezve örülnek a váratlan leletnek, én azonban nagyon rosszat sejtek. Rádöbbenek, hogy ezek a csontok ugyan érdekesek, de egyúttal azt is bizonyítják, hogy az Aranyutca nem a Békebarlangtól jön, hanem valahonnan máshonnét szájadzik. A Békebarlang kavicstalajában ugyanis még soha, sehol sem találtunk csontmaradványokat. Igaz, a Baradlában se nagyon, kivéve a közvetlen bejárat körüli szakaszokat Aggteleknél. Azoktól azonban most több mint ötkilométeres távolság választ el. A barlang belsejében legfeljebb csak a Retekág nevű oldalágban lehet még csontokat lelni, de ez a hely az Aranyutcától ugyancsak messze van. Ott a csontok jelenléte érthető, mert a Retekágba a "Ravaszlyuk" nevű víznyelőn át a felszínről időnként jókora patak víztömege zúdul. Ez sok mindent, így állati vázmaradványokat is besodorhat a külvilágból.
    Lehet, hogy az Aranyutca nem a Békebarlanggal, hanem a Retekággal van összeköttetésben? Esetleg a Retekág egy korábbi elzárult deltája? Vagy valami egészen más, ma már ismeretlen felszíni víznyelőhöz tartozó barlangág? Talán a Vöröstónál kezdődött valaha?
    Ezt az utóbbi lehetőséget nem nagyon hiszem, egyrészt azért, mert a Vöröstó környékén a felszínen nincsenek kavicsok, másrészt meg a csontok sokkal koptatottabbnak látszanak, mint amit egy ilyen rövid távolságú görgetettséggel megmagyarázhatnánk. A Vöröstó ugyanis az Aranyutca végpontjától mindössze kétszáz méternyire fekszik.
    Nem tudom, most már végképpen nem tudom, hogy mi hát az igazság. Még lényegében hozzá sem fogtunk a szifon kibontásához, máris elvesztettem lábam alól az elméleti talajt. Amilyen biztosan hittem benne akár még ma reggel is, hogy a két barlang közötti átjárószakasz falait döngetjük, annyira elhagyott most a munka sikerébe vetett szilárd hitem.
    Ennél pedig nem sok rosszabb fordulhat már elő. A munkatársak ilyenkor ösztönösen is megérzik az emberen, hogy reményeszegett lett. Eltitkolhatatlanul átragad rájuk is a kétség, hogy ilyen körülmények között van-e egyáltalán valami értelme az egész kutatásnak? Hogyan lelkesítsem, hogyan szuggeráljam őket a munkára, ha magam sem bízom már az eredményben?
    Hja, ha az én embereim olyanok lennének, akik csak a pénzért dolgoznak, s nem a cél izgatná őket! Akkor most nem lenne semmi hiba. Dehát ők mind olyanok, úgy szokták meg, hogy lássák a problémát, lássák az utolsó kapavágás magasabb értelmét is, s minden mozdulatukat a kutatás szelleme hassa át.
    Kellett őket nekem elejétől kezdve minden gondolatomba így beleavatni! Nem, nem, ez a módszer nem jó, nem célravezető! Ha őszinte leszek velük továbbra is, letöröm őket is. De hazudni sem tudok. Nem áll rá a lelkem, hogy álnokul hitegessek valakit. Valakit, aki bízik bennem, bízik a munkában, a tudomány hitelében.
    Talán csodálkozik most rajta Ön, Kedves Olvasóm, hogy ilyen ingatag vagyok? Hogy egyik pillanatról a másikra képes vagyok hátat fordítani korábbi elképzeléseimnek? Hogy jön egy váratlan lelet, egy váratlan adat, ami mindent halomra dönt? Hát ilyen gyenge alapokon állnak a kutatók elméleti elképzelései? Hát az ilyen labilis munkahipotézisekre szabad pénzt költeni? Hát ennyit ér a tudomány? Ennyit és nem többet?
    Pontosan így van, Kedves Olvasóm. Ennyit ér a tudomány. Van, aki bevallja, van, aki tagadja.
    Mi kutatók, egy állandó nagy harcot vívunk. Velünk szemben, gyenge emberekkel szemben ott áll a természet, a végtelen tér, a végtelen idő. Mi feltesszük neki a kérdéseinket. S azután, lessük, hogy mit fog válaszolni?
    A válasz nem emberi nyelven van megfogalmazva. Megpróbáljuk így is, megpróbáljuk úgy is értelmezni. Sok kérdést teszünk fel, sokra kapunk választ. A megfejtettnek vélt válaszok mozaiktömegét azután igyekszünk szép lassan egybe rakosgatni egy összeillő képpé. Tudjuk, hogy a sok-sok mozaikból a képnek minden részlete kitelik. Csak éppen azt nem tudjuk, hogy milyen hát az a kép?
    A mozaikok többségének színéből arra gondolunk, hogy szép erdei tájkép. Rakosgatjuk őket buzgón egymás mellé. Két-három fát már-már összeállítottunk, örülünk neki, hogy szépen zöldellnek a pompás lombkoronák. No még tovább, a hiányzó fákat is állítsuk csak össze! Nini, amott egy vörös színű mozaik is fekszik. Az ördögbe is, ez nem illik bele az erdőbe!
    Izzadunk, töprengünk. Újból átnézzük az összes mozaikot. Ekkor kiderül, hogy van abban más szín is, lila, sárga, fekete és ki tudná még mindet felsorolni? Aha, ötlik fel bennünk a gondolat, ez lesz a helyes kép: zöld palástban álló emberek csoportja. Kezdődik a játszma megint csak elölről.
    A kép most már teljes. Kimaradt azonban még néhány kék színű mozaik. Akárhogy próbáljuk, ez már sehogy sem fér a többi közé. A gordiusi csomó egyszerű elintézés lenne: vágjuk őket zsebre! Megpróbáljuk, de a zsebet nagyon nyomják. Éles, hegyes szélű mozaikok ezek. Újra elővesszük őket és töprengünk. Szétbontjuk a képet ismét elemeire, pedig már odaszántuk az Akadémia nagy múzeumának.
    Pergetjük, pergetjük a mozaiktengert, tétován turkálunk a csillogó halomban. Most szemünkbe ötlik egy ezüstös fényű darabka. Rakosgatjuk ismét, ki tudja már hányadszor, újabb variációba. S egyszer csak végre, végre, mégis kialakul! Hiánytalanul beépül valamennyi darab. Nem marad ki egy sem, nem hiányzik egy sem. A kép spenótot evő gyermeket ábrázol.
    Íme, csak egyetlen pillantást kell mindössze rávetni, megítélheti bárki, hogy a kép arányos, egyszerű és kifejezésteli. Milyen könnyű dolog benne elgyönyörködni! Milyen könnyű dolog most már akár emlékezetből is mégegyszer kirakni!
    Ejnye, ejnye, hát mi sem természetesebb annál, minthogy ezek a mozaikok spenótot evő gyermek ábrázolására valók! A dolog már annyira magától értetődő, hogy szinte szégyenkezünk miatta: hogy-hogy nem erre gondoltunk rögtön az elején? Mennyi fáradságot, mennyi pénzt megtakaríthattunk volna! Egy spenótot evő gyermek. Nevetséges! Még ez is valami?
    Hát igenis kérem, ilyen a tudomány. Száz és ezer kísérletet végzünk el, míg egy végre sikerül. De ennek az egynek pontosan az a másik száz, az a másik ezer adja meg a becsét. Ha nem így lenne, ha minden kísérlet nyomban sikerülne, ha minden mozaikot azonnal a helyére tehetnénk, már régen nem lenne probléma és munka, boldogság és kudarc, előrejutás és állomás, élet és halál ebben a világban. A fejlődésnek, a megismerésnek, az emberi felemelkedésnek pontosan az állomások azok a lépcsőfokai, amelyekről újabb lendülettel lehet tovább rugaszkodni. S ez a szép, ez a legnagyszerűbb a tudományban is, a természet titkainak örökké izgalmas, nagy nyomkeresésében.
    Embereimmel megbeszéltem, hogy most néhány napig egyéb megbízatást látnak el. Az Aranyutcában érintetlenül hagyunk mindent úgy, ahogy rátaláltunk. Ezeket a különleges leleteket más szakembernek is látnia kell, mielőtt tovább folytatnánk a munkát. Üzenni kell a régészeknek, hogy utazzanak ide, próbáljuk közösen elvégezni velük a pontosabb lelethatározást.
    A barlangból kiérve, azonnal feladtam a táviratot Vértes László múzeumi címére.
    "Baradla Aranyutcájában téged érdeklő leleteket találtunk. Gyere haladéktalanul. Jakucs."
    Másnap egyéb ügyből kifolyólag váratlanul fel kellett utaznom Pestre. Itt első dolgom volt, hogy telefonon is felhívjam Vértes Lacit. Beszámoltam neki a leleteinkről. Roppant fellelkesült, s mindjárt ott a drót két végén meg is beszéltük, hogy együtt utazunk le holnap Aggtelekre.
    - Öregem, az forradalmi dolog lenne, ha ott sikerülne megtalálni a jégkori embert! Pattintott kőszerszámot nem ástatok ki? No nem baj, majd én körülnézek. Ahol barlangi medve van, ott ősember is lehet. Különben az egészet majd akkor hiszem, ha magam is látom. Remélem, semmihez sem nyúlnak lenn az embereid! Aludni hol fogok? Nálad, vagy a szállóban? Jó, akkor reggel hétkor a Keleti pénztárcsarnokában. Egyébként az egészet csak úgy tudom elképzelni, hogy az Aranyutcánál egy barlangbejárat volt. Máshonnan nem juthatott oda ember. Hát egészen egyszerűen azért öregem, mert még a hallstatti embereknek sem volt hosszabb kirándulásokat lehetővé tevő világító szerszámuk.
    A vonaton azután részletesen kifaggatott Vértes, hogy milyen mélységben vagyunk az Aranyutca végén lenn a felszín alatt? Mikor végül is úgy hozzávetőlegesen nyolcvan méterben adtam meg a felszín távolságát, azonnal elkészült az ítéletével.
    - Tudod mi az Aranyutca? Se nem Békebarlang, se nem Retekág, se nem a nénéd tyúkszeme, hanem a Baradlának egy régi bejárata.
    Az efféle sebes észjárásra utaló ítéletek mindig nagy hatással vannak reám. Ez olyan kijelentés volt, ami ellen igazán nem lehetett egykönnyen érveket találni. Egyébként magam is gondoltam erre az eshetőségre, így hát belenyugodtam, s nem replikáztam.
    Benn az Aranyutcában azonban már felingerelt Vértes.
    - Idefigyelj, Jakucs! Ha nem lenne itt a segéded (ezt Gizire értette), én bizony úristen most összepüfölnélek. Hát hol van itt paleolit? Ezekért a koszos medvecsontokért kellett nekem leutazni ide? Hát nem látod, hogy mindannyian bemosottak? Tisztára le vannak ezek gömbölyítve! Legalábbis néhány kilométert cipelte őket a patakvíz.
    Félre ne értsen Kedves Olvasóm! Vértes nem a stílusával bosszantott fel engem. Ó dehogyis! Közöttünk ez már megértő, baráti hangnem volt. Az piszkált rémesen, hogy őt sem a szén, sem a medvecsontok nem érdekelték, hogy csak a paleolitot, a jégkori ember pattintott kőszerszámát kereste mindenütt.
    - A faszened öregem egy erdőégésből való. Nyilván azt is csak a víz hozhatta ide. Egyébként az különben sem érdekes, mert nem jégkori réteg - legyintett lemondó csalódottsággal.
    - De hát drága szakállas Lacikám, mondtam én azt neked egyetlen szóval is, hogy paleolitot fogok itt mutatni?
    - Öregem, ezt én már becsületből is elvártam volna tőled! -Ebben viszont most végérvényesen neki volt igaza. Nem tehettem mást, mint beletörődtem, hogy alkalomadtán majd megbánom bűneimet. A végén azért csak nekihasaltunk a szén megvizsgálásának is.
    - Úgy látszik, te Jakucs, hogy a széndologban mégis csak neked lesz igazad. Ez a szén szén és nem olyan, mintha ide lenne mosva. De most két lehetőség áll előtted. Vagy elfogadod, hogy a szén ugyanúgy idemosott, ahogyan a csontok, és ebben az esetben számíthatsz az Aranyutcánál még hosszú, ismeretlen folytatásra, vagy pedig azt mondod, hogy itt helyben tüzeltek. Akkor viszont egy lépést se áss tovább, mert ha itt volt a bejárat, az csak a Vöröstónál lehetett. Ha így lenne, lehet, hogy már két méter után a nyakatokba zúdul az egész Vöröstó. Vigyázz, az emberek életéért felelősséggel tartozol! A tied nem számít.
    Alig hittem a fülemnek.
    - Ez csábító két lehetőség, elismerem Laci. De miért nem beszélsz a harmadikról is? Szerintem az a legvalószínűbb, hogy a meseországi bejáraton át bejövő emberek jutottak el ide és raktak itt tüzet.
    - Ez aztán kizárt dolog, öregem! - csattant fel Vértes. - Mondottam már egyszer, hogy még a hallstatti atyafinak sem volt olyan világító szerszáma, ami lehetővé tette volna számára az ekkora utat. A Meseországi kürtő ide több mint egy kilométer! Ezt egyszer s mindenkorra vesd ki a fejedből!
    Tudományos vitánk lényege ezzel körülbelül be is fejeződött. Én nem vagyok régész, nem tehettem hát mást, mint hittem a régésznek.
    Hónapok teltek el ezután csendes nyugalomban. Már amennyire csendes nyugalomnak lehet nevezni Aggteleken a májust és a júniust, az idegenforgalom legforróbb szezonját. Az Aranyutcában átástuk a szifont és nem szakadt a fejünkre mégsem a Vöröstó. A szifon túlsó végén egy szűk járatra bukkantunk, amelyben hason kúszva mintegy száz méternyit előre csúszhattunk. Kényelmetlen út volt, csak a végén akadt akkora hely, ahol némi kínok árán meg lehetett fordulni. Ez még szerencse volt, mert így legalább fejjel előre préselődhettünk vissza belőle. Az új járatot "Aranygiliszta-lyuknak" neveztük el, s miután a legvégén még jobban elszűkült, abbahagytuk a továbbkutatást.
    Most már biztosan meg tudtuk ítélni, hogy az egész Aranyutca, bármeddig vezet, teljes hosszúságában fel van iszapolva a mennyezetéig.
    Annyira bizony még Aggteleken sem megy jól a barlangkutatóknak, hogy csak annyi barlangot tárjanak fel, amekkora tárót csákánnyal kiásnak. Újabb kutatási helyet választottunk tehát, az Aranyutcára pedig rámondtuk az áment:
    "Titok voltál eddig, maradsz továbbra is!"

Az aggteleki Baradla-barlang alaprajza

A SZULTÁN-PAMLAGÁNÁL

    Ezután időrendben a "Szultán-pamlagá"-nál tett felfedezéseink következtek. Ezeknek viszont egyik nem várt eredménye az lett, hogy véglegesen rádöbbentem: eddig a lábnyomrejtély ügyét és a kapcsolódó problémákat a lehető legrosszabb vágányon haladva igyekeztünk megfejteni. Miközben a megoldást a bonyolult utakon kerestük, nem vettük észre az előttünk fekvő, kiabálóan egyszerű és frappánsul kézenfekvő egyetlen helyes megfejtési módot. Igen-igen, nem jöttünk rá a legtermészetesebbre, hogy a kép spenótot evő gyermeket ábrázol.
    A most előkerült mozaik: a Szultán-pamlaga azonban ezüst mozaik volt. Végre a helyes nyomra irányított.
    A dolog tulajdonképpen nem úgy kezdődött, mint ahogyan a nagy felfedezéseknek kezdődnie illik. Sokkal prózaibban. Az egyik látogatócsoport Aggteleken lerázhatatlan kedvességgel kezdett el nyaggatni, hogy barlangi hosszútúrájukat én vezessem végig. Engedtem kérésüknek.
    Elindultunk tehát befelé a Baradlába. Délelőtt kilenc órakor búcsúztunk el a fényes napvilágtól, Aggtelektől, az ötvenméteres híres függőleges sziklafaltól. Lehettünk vagy hetvenen. Putz Gizit és Szűcs Miklós túravezetőt is elhívtam az útra, legyen valaki a csoport közepén és a végén is, ha menetközben netán valami probléma adódna.
    A baradlai hosszútúra ötórás földalatti séta. Fárasztó, nagy út még akkor is, ha únos-úntalan nem tennénk a magyarázatokkal még kimerítőbbé. Villanyvilágítás csak az útvonal legelején kísér, a barlangi tó után már csak a magunkkal hozott maximlámpák égnek a barlangban.
    Jól esett látnom hetven ember tágult, szomjas tekintetét, amint mohón gyűjtögették magukba a csodálatos földalatti birodalom ezernyi új és szokatlan élményű képeit. Egy kicsit büszke is voltam bensőmben, mert ezt a gazdag természeti csodát a saját meghitt birodalmamnak képzeltem. Büszke voltam, mint a kertész, akinek csodálják ékes virágait.
    Tizenegy óra lett, mire elértünk a Vaskapuig. Ezen túl következik tehát az a barlangszakasz, amelyben Vass Imre előtt még nem járt soha ember. Kellő áhítattal hallgatta a csoport a nagy felfedezőről elmondottakat, s azután mentünk tovább a csodás cseppkőbirodalom messzibb részeibe.
    A Vaskapu után mintegy háromszáz méterre járhattunk már, éppen a Szultán-pamlaga nevű cseppkődombnál, amikor hátulról a sorból kiabálást hallok. "Álljon meg az eleje! Elaludt a lámpánk! Tessék várni egy kicsit ott elöl!"
    No, hála a maximlámpát gyártó technika fényes vívmányának, ez legalább tíz perc kényszerpihenőt jelent - mérgelődöm magamban s indulnék is tüstént vissza, hogy megjavítsam a bedöglött lámpát. Miklós azonban kiabál hátulról, hogy maradjak nyugodtan, ő már kezelésbe vette a tönkrement portékát, s el is készül a reperálással rövid időn belül.
    Állok tehát csendesen a sor elején és közben szemlélődöm.
    A földalatti vízfolyások által kimosott hatalmas alagút mennyezete éppen a fejem felett válik az eddig járt útunkénál vagy 15 méterrel magasabbá. Lámpám fényét a tetőre irányítom, és alaposan szemügyre veszem a helyet, ahol a sziklatető átmenet nélkül felmagasodik.
    Megszoktam már, hogy minden jelenségnek azonnal az okait kutassam. Látom most is, hogy itt nem beszakadásról van szó. A felmagasodó barlangtetőt képező sziklákat ugyanúgy folyóvíz csiszolta simára, mint a korábban járt folyosó lényegesen alacsonyabb boltozatát.
    Az ördögbe is, hát miért vájt ki ugyanaz a vízfolyás az egyik szakaszon alacsonyabb, a másikon magasabb barlangot magának? Lehetséges lenne, hogy ebben a nagyobbik szakaszban két barlangemelet találkozott össze? S az eddig látott rész csak egy alsó, fiatalabb járat? Ez könnyen előfordulhat, de akkor ebben az esetben a felső emeletet elkülönülve meg kellene ott találnunk, ahol a fiatalabb alagútból hiányzik a víznek ez a régi, felső ágya. Más szóval ez azt jelentené, hogy itt a Szultán-pamlaga felett, valahol a barlang tetejénél egy oldalról becsatlakozó függő mellékágat kellene fellelnünk.
    Miklós még mindig nem készült el a lámpajavítással. Ejnye, addig, amíg ő ott piszmog, utánanézek, hogy mi hát az igazság ebben a kérdésben?
    Megpróbálok felkapaszkodni a meredek sziklás, cseppköves, helyenként kőtörmelékes és agyagos falon. A legnagyobb meglepetésemre ez könnyebben sikerül, mint azt a fal meredekségének szemügyre vételekor, előre gondolhattam volna. De nicsak, mintha már lépéshelyek is lennének előre bevágva! Hát ez meg kinek és mikor juthatott eszébe, hogy lépcsőket készítsen ide a meredek, csaknem függőleges falba?
    A lépcsőszerű kis lábtámasztó helyek segítségével aránylag gyorsan emelkedem. A csoport odalenn kíváncsian néz utánam. Én persze most nem érek rá velük is törődni, hiszen a lépéshelyek ellenére is minden figyelmemet leköti a nehéz kapaszkodás.
    Végre fenn vagyok egy simább párkányszerű kiszélesedésen. Körülnézek, de a barlangnak sehol nincsen továbbfolytatása. Itt már mások is jártak előttem, a vastagon kormos agyagfelületek és cseppkőbekérgezések néhány lábnyomot őriznek. Bakancsos, vagy csizmás nyomok ezek, s világosan látni, hogy nem régi keletűek. Mindenütt a koromréteg tetején figyelhetők meg. A régi nevezéktan a barlang e magaslatát Olimposznak nevezi. Az istenek hozzáférhetetlen lakóhelyének.
    Felnézek. A mennyezet még mindig több emeletnyire van a fejem felett. Bár odafenn sem látok a továbbjutásra módot, mégis izgat a morfológiai érv. Ha már eddig feljöttem, nem ártana tovább is jutni.
    Ebben a pillanatban észreveszem, hogy a meredek fal egyik részén ismét vannak olyan féltalpnyi lépésfelszínek, mintha azokat valaki mesterségesen vájta volna oda. Ezeken az újabb felületeken azonban már nincsenek lábnyomok, sőt mindent vastagon borít be az érintetlen korom. Szuszogva kapaszkodom egyre magasabbra. Érdekesek ezek a kis lépcsők! Mintha ember munkái lennének, s mégsem lehetnek azok, hiszen némelyiket már cseppkőréteg is kérgezi. Talpam súlya alatt a cseppkőrétegek most ropogva törnek össze. Sikerül azonban egyensúlyt tartani s nem zuhanok vissza. A maximlámpa keserves és alkalmatlan teher, de mégsem hagyhatom el, hisz szükséges a fénye.
    A mélység alattam már öt emeletnyi. A csoport beszélgetése odalenn egyre inkább összefolyó zúgássá alakul. Most egy szép cseppkőcsoportozat, sztalagmittörzsek erdeje vár még megmászásra, s aztán onnan akár kézzel is elérem a barlang sziklatetejét.
    Már tudom, hogy feleslegesen másztam fel, itt nem lehet a barlangnak további folytatása, az utolsó kapaszkodóra azonban mégis csak rászánom magamat. Legalább azokba a cseppkőtörzsekbe egy kicsit belekarolva, ott megpihennetek, erőt gyűjthetek a visszamászáshoz. Ilyen helyről a leereszkedés mindig rosszabb mint a feljutás volt, szükséges tehát egy kis pihenő.
    Már alig látok a saját izzadságom és leheletem gőzpárájától, mire végre elérem a legmagasabb pontot. A cseppkövek között itt akár le is fekhetnék, van hozzá elegendő lankás hely. Szusszanok egyet. S ekkor nagy meglepetés ér. A sztalagmittörzsek között egy nyílásra vetődik tekintetem, amelyben lámpám fényét elnyeli a tágas sötétség.
    Tovább folytatódik a barlang, de most már vízszintesen, könnyen bejárható széles alagútként.
    Torkomszakadtából kiabálok le magam alá az öt emeletnél is szédítőbb mélységbe, hogy Gizi azonnal jöjjön fel utánam. Nem akarok egyedül elindulni az ismeretlen útra. A csoportról közben teljesen megfeledkezem. Helyesebb lenne talán, ha nem is így mondanám, hanem inkább úgy, hogy igyekszem nem is törődni velük. Az új felfedezés izgalma minden mást eltörpít. Jaj de jó, hogy elromlott az a maximlámpa! Ismét hálát adok a mai technika maximlámpát gyártó fényes vívmányának.
    Ezalatt Gizi is felkapaszkodik egy másik lámpával.
    Együtt indulunk el a felfedező útra.
    A cseppkőcsoport mögött egy jókora szobányi üregbe jutunk be. Minden fekete, minden vastagon kormos. Ennek a teremnek a másik oldalát ismét egy cseppkőcsoportozat határolja. Óvatosan áttornásszuk magunkat a két cseppkőtörzs között, s most leereszkedünk vagy két méternyire. A következő terem oldalánál vagyunk. Fenekét hatalmas, egymásra hullott kőtömbök és oszloptöredékek borítják. Nem érünk rá azonban sokat vizsgálódni, hajt a kíváncsiság előre bennünket. Vigyázva kell átugrálnunk egy mély szakadék felett. Az aljából csordogáló vízér csevegése köszönt. Ez a kis patakocska jut tehát le innen a Szultán-pamlagá-hoz! Hányszor megcsodáltuk annak pompás, vörös felületén a lüktetve hullámzó kristályos vízfolyást! Egész mostanáig nem tudtuk azonban, hogy e víz hol ered?
    Mohón rohanunk tovább a Baradla ismeretlen felső barlangjában. Az első nagy terem után egy szűkület következik, ahol csak négykézláb tudunk átvergődni. A talaj finom, csokoládészerű lágy agyagból áll. Nyomaink mélyen préselődnek mindenhol beléje. Azután beérünk egy újabb nagy terembe.
    A kupolaszerű boltozat legalább húsz méter magas. Néhány sziklakürtő még magasabbra is felnyúlik belőle. Patakocskánk, melynek folyásával szemben haladunk, a terem közepén csörgedezik. A fél méter széles, sima fenekű medret két oldalról lejtős agyagpart övezi. A víz ágyát kivéve itt is minden fekete, mintha valaha nagyon sokat tüzeltek volna a barlang e táján. Emberjárásnak azonban nem leljük lábnyomait, így biztosak lehetünk benne, hogy mi vagyunk a felfedezők.
    Nem váltunk egymással egyetlen szót se, csak rohanunk előre. Úgyis tudjuk mindketten, hogy a másik ugyanazt érzi, a legtisztább örömöt, a legszívdobogtatóbb végtelen nagy élményt, az új csodák varázsát.
    A "Kupolaterem" azonban nem enged bennünket semerre sem tovább. A barlang hirtelenül véget ér, a falak a talajig aláereszkednek s ismét szemben állunk az elszomorító akadállyal, az agyagszifonnal.
    Minthogy az ismeretlent sehogyan sem sikerül messzebb is követnünk, eszünkbe ötlik a magára hagyott csoport odalenn a főbarlangban. Visszafordulunk hát, s igyekszünk hozzájuk, hogy felfedezésünkről nekik is beszámolhassunk. Nekik, akik így egészen véletlenül, egészen akaratlanul lettek tanúi és részesei egy új megismerésnek, egy ismeretlen barlangrész feltárulásának.
    A Szultán-pamlaga fölötti rövid barlangszakasz fellelésének teljes jelentőségével azonban csak hetekkel később jöhettünk tisztába. S itt megint egy újabb véletlennek kellett közrejátszania.
    Az egyik július elejei forró napon Budapesten jártam. A Rákóczi úton nézegettem éppen a kirakatokat, amikor Vadász professzor, a kiváló geológus tudós, régi tanítómesterem köszöntött váratlanul reám.
    - Jónapot kollegám! Jó, hogy látom! Mikor utazik vissza Aggtelekre? Kellene az intézetünknek néhány barlangi agyagminta. Kaparjon össze egy-két helyről, a barlang különböző részeiből és küldje el őket nekem. A hallgatókkal megiszapoltatom és megvizsgáltatom majd. Talán kijön belőle valami a genetikáját illetően. Esetleg a bauxitkutatásban is felhasználhatnánk az adatokat.
    Jósvafőre hazaérve kiadtam hát az utasítást Gizinek, hogy menjen be a Baradlába és gyűjtsön agyagmintát a Hangversenyteremből, a Szultán-pamlaga feletti új ágból és az Aranyutcából. Vigyázzon, hogy a különböző helyekről gyűjtött anyagokat össze ne keverje és mindjárt a helyszínen jól cédulázza meg őket. Egy gyalogsági ásót bevihet magával. Utána még a Békebarlangba is ki fog menni. Nem árt, ha onnan is lesz összehasonlító vizsgálati anyag.
    Gizi utasításszerűen végrehajtotta a feladatot és így néhány nappal később összecsomagoltuk az egyenként mintegy kétkilós agyagdarabokat. A postamesternő nem győzött eleget töprengeni rajta, hogy ez meg mire jó? Vajon mi lehet abban a csomagban, amire nem mernek mást írni tartalmának megjelöléseként, csak annyit, hogy agyag?
    Újabb hetek múltán hallom aztán a hírt dr. Loksa Imre adjunktus révén, aki ugyancsak a pesti tudományegyetemen, az Állatrendszertani Intézetben dolgozik, hogy a Vadász-tanszéken őskori cserépdarabkát találtak a Szultán-pamlagától beküldött mintában. Szegény Imrével még vitába is szálltam.
    - Nem jól emlékezhetsz! Talán a hangversenytermi mintáról hallhattad ezt a hírt? Azt valóban ott gyűjtöttük, 300 méterre a bejárattól, ahol tényleg laktak a történelem előtti korokban emberek. De a Szultán-pamlagánál? Na, ez képtelenség! Hiszen ez a bizonyos pamlag több mint két kilométerre van a bejárattól.
    Imre azonban a maga szokott, csendes modorával egyre azt állítja, hogy ő bizony jól emlékszik, őt is meglepte a dolog, mi kavartuk bizonyára össze a mintákat cédulázáskor.
    Haragra gerjedek hát Gizivel szemben. Hát ennyire lehet csak megbízni a pontosságában? Idézem azonnal raportra magam elé. Ő meg arra esküszik, hogy kizárt dolog a minták összekeverése. Mindegyik agyaghoz tüstént, a helyszínen rakta a cédulát, s ki sem bontotta azután egyiket sem többé.
    Nehéz eset, nagyon nehéz eset! Most hogy tegyek igazat? Azt fel sem tételezem, hogy a Vadász-intézetben keverték volna össze a mintacédulákat. Sokkal nagyobb ott annál a rend, a precizitás. Végre eszembe jut a legkézenfekvőbb ötlet.
    - Ide hallgass Gizi! Ahol egy cserép volt, ott többnek is kell lenni! Vedd magad mellé Mizser Károlyt, az jószemű és becsületes ember és induljatok be máris a Szultán-pamlagához! Ássatok fel nekem néhány ásónyomnyi agyagot ott, ahol korábban a mintát begyűjtötted. Morzsoljátok széjjel gondosan az egészet. Azután jelentést kérek a tapasztalatokról! Szegény Gizi! Milyen igazságtalanul szenvedtetek tőlem! Mennyire nem voltam képes hinni nektek! Hiszen még akkor is gyanakodva néztem mindkettőtökre, amikor este átszellemült arccal hoztátok elébem a tucatnyi edényt.
    - Főnök, a Szultán-pamlagánál ezeket találtuk! Még ásni sem kellett! Tele van az egész felső-barlang ilyen cserepekkel. Csak széjjel kell egy kicsit gondosabban nézni.
    Legalább tíz darab hallstatti, háromezer éves készítésű cserépedényt raktak ezután ki a zsebeikből. Nem vagyok én régész, de ezek olyan kiabálóan jellegzetes példányok voltak mind, hogy egy percig sem lehetett félreismerni őket.
    Még mindig nem tudtam hinni a szememnek.
    - Károly, édes Károly barátom! Ott voltál te is, és saját szemeiddel láttad, hogy honnan szedte ezeket a cserepeket Gizi?
    - Ott voltam én végig igazgató kartárs, és együtt gyűjtöttük valamennyit Gizikével! Talán menjünk be még egyszer. Lehet ott még biztosan többet is találni!
    Mondhatom, nekem sem kellett sokkal több biztatás. Tanácstalanul néztem rá a feleségemre. Most már azután tényleg, teljesen meg voltam zavarodva. Mi az isten csudája nem fog még itt kisülni a végén? Megint egy régi és elzárult barlangbejáratnak vagyunk a nyomában? A Szultán-pamlagánál?
    Kezd a dolog egészen nevetségessé válni. Hihetetlen! Bejárat a Meseországnál, bejárat az Aranyutcánál, bejárat a Szultán-pamlagánál, s ez mind ismert és nyitott volt ezelőtt még néhány ezer évvel! Ma pedig nincs nyoma egynek sem. Még véletlenül sem sikerül sehol rátalálni. Bármilyen gondosan kutattunk utána.
    Furcsa, legalábbis nagyon furcsa játéka ez a véletlennek! Egyszerre három bejárati folyosónak is eltűnt minden nyoma? Hát vakok vagyunk mi már teljesen?
    Elő a lámpámat! Most már nincs nyugalom. Indulás befelé a Szultán-pamlagához.
    - Gizi, te vállalod, hogy újra bejössz velem? Jó, akkor indulunk késlekedés nélkül. Jön a feleségem is. Készülj kicsim! Mi az, hogy majd nappal? Igenis, be kell jönnöd, majd alszol holnap éjjel! Énnekem tanú kell. Itt nagy dolgok fognak ma történni. Gizinek és Károlynak a becsületéről van szó. Tudni akarom az igazságot, és tudja meg más is! Kérlek, ne idegesíts sokat az öltözködéssel, inkább a fényképezőgépet készítsd elő gyorsan. Igen, az állványt is, meg az örökvakut!
    Izgalmas éjjel volt, mondhatom!
    Másnap reggel a következő szövegű táviratot adtam fel Vértesnek: "Szultán-pamlagánál hallstatti emberi településhelyet fedeztünk fel. Pénteken délig lakásomon várlak. Jakucs."

A SPENÓTOT EVŐ GYERMEK

    Most már tisztában voltam a dolgok lényegével. Őszintén reméltem, hogy táviratom kézhezvételekor Vértes is tisztában lesz vele. Szó sincsen itt újabb bejáratról! Sőt, ellenkezőleg! Most már világos az is, hogy a Baradlának az Aranyutcánál sem volt soha bejárata, de a Szultán-pamlagánál, sőt a Meseországnál sem. Az egész Baradlát az aggteleki bejárattól kiindulva járták végig az emberek. Végig, teljes hosszúságában. Sokszor, nagyon sokszor, már a történelem előtti korokban is, évezredekkel előttünk.
    Ennyi csak az egész!
    Vass Imre tévedett! Nem ő volt a barlang első végigjárója. Kár érte! Ez az ember olyan ügyes író volt, olyan nagyszerű tudós, hogy a maga szemléletmódjának szuggesztív erejét csaknem másfél évszázadig nyögte az utókor. Nemzedékről nemzedékre öröklődött tovább az ellenző szemüveg, amit Vass Imre tett fel a nagy probléma elé.
    Tudatosan tette? Ne higgyük el róla. A kérdés lényegét ez úgysem érintené. Vass Imre, a múlt század legnagyobb magyar barlangkutatója betöltötte fényes hivatását. A mi számunkra ő fedezte fel és írta le maradandó módon Baradlánk csodáit. Óriási ember volt, hatalmas tudós volt, egy olyan géniusz, akinek az emléke minden időkben maradandó tüzű csillagként fogja beragyogni a magyar barlangkutatás égboltozatát.
    Ebben az egy kérdésben azonban nem volt igaza. Azok a mezítlábas és bocskoros lábnyomok, amelyeket az Óriások-termében megtalált, csak egy hosszú útvonalnak, a Baradla Főágán egykor végigvezető kitaposott gyalogos ösvénynek az utolsó szakaszát képezték. A Vaskaputól egészen a nagy víznyelőig elmosta az ösvény többi részét a Styx gyakori árvize. Az Óriások-termébe azonban nem nyomulhattak fel a vízáradások. A lágy agyagban így itt évezredeken át fennmaradtak az ősi talpak vonásai.
    De ezért őrizte meg az Aranyutca is a tűzrakás nyomait, és ezért nem pusztultak el a Szultán-pamlagánál sem a régi maradványok. Ezért, mert magasan feküdtek, mindenhol a szokásos árvíznívó fölött.
    Hibás volt az a nyom, melyen Révész indult, mikor feltárta az új Meseországot. Hibás volt a Kémény csúszássávjainak kiértékelése is.
    Emlékezzünk csak vissza, mit írt e nyomokról Vass Imre? Félreérthetetlenül kitűnik leírásából, hogy amikor embereivel felfedező útjuk során elérték a jókora víznyelőt, itt először úgy hitték, vége a barlangnak, nem lehet továbbjutni. A meder túlsó oldalán, a fejük fölött azonban észrevették, egy tágas, sötét kürtőt, aminek a tetejét sehogy sem láthatták. A kürtőből egy szörnyű meredek omladékrézsű nyomult alá. Vass Imre, abban a hitben, hogy "hátha kívülről nyomulna be az a fekete föld, hátha egy kijárás lenne itt felfedezhető?", nekiindult a meredek agyagfal megmászásának. Nem sikerült neki, az iszapos lejtőn visszacsúszott. S csak ezután, midőn a sikertelen próbálkozási helytől visszafelé indulván, "harántékosan vette lefelé az útját", talált rá a kitaposott ösvény kezdetére, amely őt végül is bevezette az Óriások-termébe. Ahol először próbálkozott a felmászással, s ahol ez nem sikerült neki, ott: a Kémény aljában találta azokat a bizonyos sarokcsúszási nyomokat. Vass Imre mindjárt úgy magyarázta meg őket, hogy valakit bizonyára felülről bocsátottak itt alá kötélen. Felülről, a Kémény tetejéből, nyilván a felszínről.
    Vajon nem volt-e ez az értelmezés egy kicsit erőltetett? Nem lehetett volna sokkal egyszerűbb és természetesebb keletkezési elméletet lelni e nyomokra? Például, ha azt mondjuk, hogy az ember Aggtelek felől jött és a víznyelőhöz érve ugyanolyan gondolatai támadtak, mint évezredekkel később magának Vass Imrének? Ha ez a bizonyos ember is először a kézenfekvő, a rögtön látható továbbjutási irányba, felfelé igyekezett felmászni a lejtőn, s csak amikor innen visszacsúszott, úgy, miként Vass Imre, akkor fedezte fel azt a sziklák közé rejtett oldalnyiladékot, amelyen át mégis csak tovább juthatott?
    Bizony, ez a természetesebb, sőt a legegyszerűbb kulcsa a megfejtésnek.
    Nekünk azonban, ha Vass Imre nem is gondolt erre, rá kellett volna jönnünk az igazságra, legalább akkor, amikor 1949-ben Révészék végre megmásztak a Kéményt. A szóbanforgó kürtő ugyanis nem a felszínre, hanem az Óriások-terme Karzatára nyílott. Arra a Karzatra, amelyre a terem irányából egy kényelmesen, kötél nélkül is biztonságosan járható természet alkotta lejtőhát vezetett.
    Milyen korlátolt is néha a büszke mai ember! Hát hogyan tudtuk mi egy pillanatig is komolyan feltételezni, hogy azok az emberek, akik a Meseország felől a Karzatra jutottak, az Óriások-termébe való leereszkedéshez nem ezt a kínálkozó, könnyű útvonalat választották, hanem ehelyett kötéllel bocsáttatták le magukat valami szörnyű, feneketlennek tűnő szakadékba, hogy azután annak az aljáról ismét felmászhassanak az Óriásoktermébe?
    Erre bizony nem gondoltunk, pedig kellett volna!
    Azután ott van a másik csúnya ellentmondás, a róka ügye is. Milyen könnyedén átsiklottam én 1953-ban azon a megfigyelésen, hogy a rókacsontok a talaj tetején, a legfiatalabb, az egyes számú rétegen feküdtek. Átástuk a szifonokat és találtunk egy kürtőt mögöttük, ami már vagy ötven méterre megközelítette a felszínt. Jobb híján rámondtuk, hogy ez volt a keresett bejárat. Jobb híján rámondtuk, hogy itt jött be a róka, pedig hát az agyagszifonokat már a százhatvanegyes számú, nagyon ősi agyag leülepedő rétege zárta el. Talán évtízezredekkel korábban, mint amikor a róka ide jutott. A rókacsontváz ugyanis legfeljebb párszáz éves lelet, még a szőrszálakat is láthatták Révészék.
    Mi hát az igazság? Merre hát a kiút?
    Most már végre tudtam. Minden mozaikom beleillett a legújabb képbe. Sőt, úgy illett bele, hogy nem kellett közülük egyetlen egyet sem zsebbe rejteni. A róka Aggteleknél jött be a barlangba, ugyanott, ahol már évezredek óta bejártak az őskori emberek is. Azután, hogy hogyan, hogyan nem, de ő is végigment az egész hatkilométeres földalatti úton, maga mögött hagyván a Vaskaput, a Szultán-pamlagát, az Aranyutcát, sőt még az Óriások-termét is. Az utat sötétben tette meg. De mégis megtette, mert végül is itt pusztult el a Meseországban. A csontmaradványai olyan bizonyítékai ennek, amit eltagadni nem lehet senkinek. A Szultán-pamlagánál talált őskori leletek erről is meggyőztek. Most már végérvényesen győztek meg, visszavonhatatlanul.
    Nem elfelejtett barlangbejáratokról kell tehát itt tovább ábrándoznunk, hanem fel kell tételeznünk, hogy igenis képes volt az őskori ember is arra, hogy messzire behatoljon a barlangok mélyére! Kellett lennie olyan világítószerszámának, amely az ilyen nagy és hosszú utakat is lehetővé tette számára. S fel kell tételeznünk, hogy a róka világítás nélkül is képes közlekedni nagy távolságokon át a barlangok mélyén. Mind az ember, mind a róka a rég ismert aggteleki bejáraton át jött be a barlangba, s innen elindulva a Baradla belsőbb szakaszait is bejárta, amelyeket a mi számunkra Vass Imre így csak újra fedezett fel!
    Úgy hittem, most már más is ekként fog gondolkozni. Úgy hittem, hogy aki a problémát legalább olyan behatóan ismeri, mint én, a Pamlag leleteinek bizonysága alapján belátja, hogy módosítani kellene az őskori emberek világítóeszközeinek nagyon véges teljesítőképességéről vallott és írott eddigi tudományos felfogást. Úgy hittem, hogy pontosan emiatt a régészetileg forradalmian újszerű mondanivaló miatt fog Vértes haladéktalanul Aggtelekre utazni, és most majd kézbe veszi a Baradla belseje régészeti átkutatásának egyre izgalmasabb távlatokat ígérő munkáját.
    Hiszen ez a lelet nemcsak a mi országunkban, de világviszonylatban is újszerű. Hiszen a régészek eddig a nagy kiterjedésű barlangok belsejét azért nem vizsgálták sehol a Földön, mert fel sem tételezték, hogy az őskori ember a bejáratoktól ily távoli részekbe is eljuthatott volna. Nem mehetett beljebb néhány száz méternél - vallották -, mert nem volt neki miért beljebbre mennie, és különben is (most jön a refrén:) nem volt neki olyan világítószerszáma, amivel mehetett volna.
    De hát mi bizonyítja ezt a negatívumot?
    Izgatottan vártam Vértes érkezését. Mindent feltételeztem, csak éppen azt nem, ami történt. Ő táviratom kézhezvétele után nyugodtan megállapította, hogy ezek szerint a Szultán-pamlagánál is volt a Baradlának korábban természetes bejárata.
    Laci ezzel napirendre is tért a dolog felett és leküldte maga helyett - a leletek összegyűjtésére - Patek Erzsébetet, aki egyébként pontosan a hallstatti kor ismeretében kiváló szaktudós, de aki még soha életében nem járt Aggteleken és az egész Baradla-problémát, kezdve a lábnyom históriától, a rókacsontváztól és az Aranyutcától, eddig nem hallotta.
    Felettébb meglepődtem, amikor táviratom feladása után két nappal befutott az akadémiai kocsi Jósvafőre és abból nem az én szakállas barátom várva várt ábrázata bújt elő az ő szokott morgásával, hanem egy finom, törékeny régésznő, akit még az életben sem láttam.
    Az az érzésem, hogy e nem várt személycsere miatti meglepetésemet nem tudtam kellőképpen leplezni. Pedig Patek Erzsébet igazán nem szolgált rá arra, hogy bármivel is megbántsam. Lelkesen jött felém, már messziről nyújtva kezét az ismerkedésre. Gondolom, mindjárt az első szavaimmal sikerült szegénybe belefagyasztanom a nagy lelkesedést.
    - Vértes hol van? Ö nem jött? Miért nem jött? Később sem akar lejönni? Maga jött helyette? Jól nézünk ki! - iparkodtam leplezni zavarom és jó képet vágni a váratlan fordulathoz.
    Erzsébet azonban most sem a saját fogadtatásának balsorsával törődött, hanem Vértest igyekezett előttem kétségbeesetten menteni.
    - Lacinak rengeteg dolga van. Laci nem tud jönni, mert egy kiállítást rendez, és ki sem látszik a munkából szegény. Különben is őt elsősorban a paleolit anyag érdekli, maga pedig azt táviratozta, hogy hallstattit találtak. Azt én jobban ismerem mint Laci.
    Igaza volt. Szó se róla, ebben igaza volt. Csak hát hogyan mondhatná meg egy ilyen kedves nőnek az ember őszintén, hogy én nem azért küldtem táviratot, mert ezek a cserepek talán másfélék mint a többi hallstattiak, amikből egyébként a Régészeti Múzeum legalább már húsz kosárnyival rendelkezik innen Aggtelekről? Hogy engem nem maguk a cserepek érdekelnek, hanem az a detektívregény, amelyet ő nem érthet, hiszen nem ismeri az előzményeket sem, s amelynek ezek a cserepek most csak útbaigazító nyomait és nem a témáját jelentik? Ennek a detektívregénynek eddig Vértessel mi voltunk a Poirotmesterei, s ez a derék ember pontosan most adja át az ügyet egy másik kezébe? Pont most, amikor végre a markunkba került az utolsó, a régen keresett perdöntő fonál is?

ŐSI FÁKLYACSONKOK

    Erzsébetnek egy kicsit szokatlan volt a barlang. Őszintén szólva nem is nagyon öltözködött a sziklamászáshoz. Annál inkább becsületére válik az a lelkierő, amellyel meg tudta őrizni hidegvérét és látszólagos nyugalmát még a Szultán-pamlaga fölött is.
    Talán még emlékszik a Kedves Olvasó, hogy az itteni felső barlangrészbe való feljutásnak két külön szakasza van. A főbarlang talajától, a patakmedertől és a túraútvonaltól mintegy másfél emelettel feljebb egy lapos pihenőteraszra juthatunk, amelynek Olimposz a neve. Ezen a kis platón már a felfedező utunk előtt is jártak emberek, mert lábnyomokat láttunk akkor rajta.
    Nos, tekintve, hogy most alapos és rendszeres vizsgálatot óhajtottunk végezni, e pihenőn néztünk körül legelőször.
    Már itt is meglepő tömegben találtunk ősi emberi nyomokat. A legfeltűnőbbek talán a vastag koromcsomók voltak. Ezekről az alaposabb szemügyrevétel során kiderült, hogy apró faszéndarabkákkal, égett fonalakkal, esetleg gyapjúszálacskákkal vannak tele.
    Vitán felül álló, hogy valaha itt rengeteget tüzeltek. Néhol a faszenes koromréteg több centiméternyi vastagságot is elér. De még a cseppkőtörzsek oldalain is látni hozzánőtt, hozzátapadt széndarabkákat és fekete, elszenesedett gyapjúsodratokat. Hogy valóban gyapjú volt-e ez valamikor, nem tudjuk biztosan eldönteni, mert az anyag konzisztenciája roppantul silány. Amikor óvatosan megpiszkáljuk, hogy beletehessük a gyűjtőfiolákba, menten összeomlik finom, alaktalan korommá az egész.
    Erzsébet gépkocsivezetője, aki szintén velünk jött, hirtelen egy nagyott rikkant. Odafordulunk, mi bánthatja szegényt? Lelkendezve mutat egy fehér cseréptöredéket, amit két cseppkő közül, a korom mélyéről piszkált ki. Különleges darab, ehhez hasonló edénytöredéket én még sohasem láttam. A törési felület is, a primitív és durva fényezés is fehér, vagy inkább csontszínű. Valami edénynek az alja lehetett. Erzsébet azonnal megállapítja róla, hogy nem hallstatti lelet, annál sokkal fiatalabb korú, de ő sem tudja biztosan, hogy miféle hát tulajdonképpen?
    Később ennek az edénynek, illetve ehhez hasonlónak még sok darabját megleljük. Most már mód van arra, hogy a cseréptöredékek összeillesztgetésével az eredeti darab rekonstruálására gondoljunk. Magas, karcsú, vázaszerű edényt adnak a darabkák. Olyan, mint valami patikai kenőcsös tégely.
    Azután előkerülnek az első hallstatti cseréptöredékek is. Némelyik már kissé hozzácseppkövesedett a barlang talajához, csak felfeszíteni lehet onnan őket. Többen azonban agyagfelszínen feküsznek és mindössze csak a koromréteg takarója alatt. Mennyire mások ezek a cserepek mint az eddig lelt fehér tégelyrészek!
    - Na ez már hallstatti! - lelkendezik Erzsébet. - Látja ezt a durva megmunkálást, ezeket a párhuzamos borda díszítési elemeket? A hallstatti edényeket szerte Európában az ilyen bordák és bütykök jellemzik. Vonalas díszítést nem találni rajtuk. Szép fényes feketére vannak bemázolva, valószínűleg grafitporral dörzsölték át őket. Ezek szerint itt viszont nemcsak hallstatti emberek jártak, hanem sokkal későbbi korok lakói is. A fehér cserepekről nem hinném, hogy néhány száz évnél idősebbek lennének.
    Most már nagyon izgatott vagyok. Lehet, hogy nemcsak a barlanglakó ember járt itt, hanem még az elmúlt évszázadokban is ismerték a Baradla belsejét?
    - Mondja Erzsébet, és van ebben az országban valaki, aki biztosan meg tudja állapítani a fehér cserepekről is, hogy mikoriak és mi célból készültek?
    - Nézze, én erre nem vállalkozom, de Pestre érve azonnal átadom az anyagot a tárgyi néprajzosoknak. Ők meg fogják határozni pontosan a kort is, a rendeltetést is.
    Lázasan kutatunk tovább. Gizi, aki természetesen az ilyenből elmaradhatatlan, most a lejtő egyik meredek kőkúpját túrja szét. S nem is eredménytelenül. Néhány hallstatti cserepet, meg egy hegyes, furcsa, egyenes árszerű rozsdás vastűt fedez fel.
    Mindenki talál valamit. Erzsébetet már majdnem széjjelszedjük. Hol ezt kell néznie, hol amazt. Természetesen sok olyan holmi is kézbe kerül, ami első látásra roppantul fellelkesít, de később kiderül róla, hogy csak egy különleges alakú cseppkő vagy más értéktelen tárgy.
    Egy jókora, emberderéknál is vastagabb sztalagmittörzs előtt azután végre olyan tárgyat lelünk, amit végképpen nem tudunk sehová se tenni.
    Első pillanatban azt hihetné róla az ember, hogy valami ürülék. Barna, hosszúkás, kissé hengeres, eléggé szétfolyó állapotúnak tetsző tömeg, ami mindössze csak azért tűnik szembe, mert a cseppkőkéreg, amelyen rajta van, más színárnyalatú és így elüt tőle. Egyébként úgy tűnik, hogy ősidők óta ott fekszik háborítatlanul, valósággal belenőve a cseppkőbe.
    Pillanatok alatt kialakul róla az első vélemény. Koprolit, kövesedett ősi emberi ürülék.
    Előrántjuk gyorsan a fényképezőgépet és a villanólámpát. Gondosan lefotózzuk, csak azután nyúlunk hozzá. Amikor felemeljük, kiderül, hogy csak a felülete szétfolyóan mállott. A belseje egészen kemény. Bicskát kotrunk elő és kettévágjuk. Mindenre el vagyunk készülve, csak arra nem, amit ekkor látunk.
    A tömeg belseje egészen szürkésfehér és benne, ebben a kemény, fehér masszában növényi rostok vannak. Szépen, párhuzamosan feküsznek egymás mellett a rostszálacskák.
    Hát ez meg mi az isten csudája? Ilyet még egyikőnk se látott. A rostkötegek mentén némi ügyességgel szét lehet feszegetni az alapmasszát is. Így már világosan kivehető, hogy sodrott növényi szálak vannak valami alapanyagba beágyazva.
    A lelettel való bajlódás közben észrevesszük, hogy az ujjunk érdesen, ragadós tapintatúan ropog. Gyanakodva tartom az orrom alá a szétfeszegetett, talányos leletet. Majdnem felkiáltok a meglepetéstől. Vetolszaga van! Gyenge vetolszaga. Sorba szaglásszuk, összedugva fejünket. A többiek az illatot inkább gyantaszagnak vélik. Tényleg, a fenyőgyantának van ilyen kissé zsíros és érdes tapintása.
    Nem tudnám megmondani, hogy kinek jut először eszébe az ötlet. Csaknem egyszerre kiáltunk fel mindnyájan: fáklya! Igen, ez a furcsa lelet az őskori ember fáklyamaradványa. Egy régi, nagyon régi gyantafáklya csonkja. Egy olyan fáklyáé, amilyenhez hasonlókat már Vass Imre idejében sem ismertek és használtak. Ők, sőt a barlang kutatói már jóval korábban is fekete szurokból készítették szövétnekeiket, erről szép számú korabeli feljegyzés tanúskodik.
    Teljesen felvillanyoz bennünket a felbecsülhetetlen értékű kultúrtörténeti maradvány felismerése. Arról azonban természetesen szó sem lehet, hogy itt a helyszínen azonnal hozzálássunk a precíz és finom szételemzéshez. Ez a munka már felszíni, laboratóriumi feladat lesz.
    Gondosan elfelezzük Erzsébettel a páratlan régészeti műkincset, azután óvatosan vatta közé csomagoljuk a darabokat. Az egyik részét ő viszi el, a másik része nálam marad. Külön vizsgáljuk, illetve, ha szükséges, vizsgáltatjuk majd meg más szakértőkkel is, s azután az eredményeinket összehasonlítjuk.
    Úgy tűnik, említettem már egyszer, hogy minden felfedezés akkor jelent igazán földöntúli boldogságot, ha a felfedező a nagy pillanatban eredményének a teljes jelentőségét fel tudja fogni. Ez a mi fáklyaleletünk valaki más szemében talán semmiségnek tűnne, de nekünk igazabb és mélyebb boldogságot jelentett, mintha akár még öt-hat újabb barlangtermet nyitottunk volna meg. Módot nyújtott ugyanis arra, hogy megítélhessük most már gyakorlati anyagi tapasztalataink alapján is, miféle világítószerszámai voltak a régmúlt időszakok barlangjáróinak.
    Korábban e tekintetben a régészek mindig csak a találgatásokra voltak ráutalva, hiszen tudomásunk szerint soha, egyetlen barlangban sem került még eddig elő őskori fáklyacsonk. (Lásd a 4. számú jegyzetet.)
    Természetesen, ha jobban belegondolunk, ez érthető is. Hiszen mindmáig a régészeti kutatások csak a barlangoknak bejáratközeli részeiben folytak. Olyan szakaszokban, ahol leginkább hatnak még a külszíni levegő meteorológiai faktorainak megváltozásai. Ahol leginkább ingadozik a nappali és éjszakai, a téli és a nyári hőmérséklet közötti különbség, a levegő páratartalma, s még egy sereg más tényező, amelyek mind igen fontosak valamely maradvány konzerválódási feltételeinek szempontjából. Az ilyen kevéssé állandó klímájú helyeken a nem időtálló, nem kőből és nem fémből készült tárgyak gyorsan elpusztulnak, A legritkább eset, hogy a régészeti leletek között valami ilyesmit is leljenek.
    A barlangok bejárattól távoli, nagy mélységeiben azonban mások a viszonyok. Az itt elszórt évezredes maradványok fennmaradásához, konzerválásához sokkal kedvezőbbek a klimatikus feltételek. A levegő hőmérséklete, a légnedvesség mértéke évezredeken át gyakorlatilag változatlannak és állandónak tekinthető. A barlangbejáratok közelében gyakori rágcsálók, egerek ilyen távolságba már nem szoktak bejárni. A fokozottabb cseppkőképződés is hozzájárulhat a maradványok gyorsabb ütemű kalcifikálódásához, konzerválódásához. A nagy barlangrendszerek belső szakaszaiban, azokon a helyeken, amelyeket még az időszakos árvizek sem szoktak érinteni, a penészgombákon, az időn és néhány vak barlanglakó rovarfajon kívül egyszerűen nincsen semmi más tényező, ami kikezdhetné a bevitt tárgyakat. Ezek a hatások pedig, különösen a gyantatartalmú anyagok szempontjából, nem tekinthetők leletemésztő hatásoknak. A gyantán nem települ meg a penész sem, nem fogyasztják azt a rovarok sem, de még az idő is szinte nyomtalanul tűnik el felette.
    Gondoljunk csak az ismert borostyánkövekre! Hiszen ezek se mások, mint a Föld régen, évmilliókkal ezelőtt letűnt geológiai időszakainak növényi gyantái. Közismert dolog egyébként a gyanták hihetetlen hosszú időre szóló konzerválóképessége is. Ősrégen kihalt rovarfajokat, legyeket, lepkéket találni gyakran a borostyánkövekben. Olyan épségben megőrizte ezeket az évmilliók során is a gyanta, hogy akár még a szőrszálacskák számát is megolvashatnánk némelyik állatkán.
    Miért ne maradhatott volna akkor épségben mireánk itt a nyugodt, csendes barlang mélyén ez a gyantás fáklya? És miért nem konzerválhatta volna néhány ezer évre még a növényi rostok sodratait is a fáklya masszája?
    Érezzük, hogy ennek a leletnek itt forradalmi jelentősége van. Érezzük, hogy az őskori ember világítószerszámairól és azok teljesítőképességéről kialakult nemzetközi felfogás falai döngenek. Ennek a most talált fáklyának olyan primitíven egyszerű a szerkezete, a készítési technikája, hogy egyszerűen érthetetlen, miért ne ismerhette és használhatta volna ezt a világítást akár már a paleolitikum ősembere is ? Hiszen a növényi rostokat, a csalánrost fonatot és a kendert már évezredek óta ruhakészítésre is felhasználták.
    Amiért az ásatások során a régészeti lelőhelyek csak csontokat, kő, fém és cseréptárgyakat szoktak produkálni, nos, azért nem kell azt hinni, hogy azoknak az embereknek csak kő, csont és fémszerszámaik és egyéb használati tárgyaik lehettek.
    Nézzünk csak egy kissé szét magunk körül a szobában! Vajon a bennünket körülvevő ezerféle használati tárgyunk közül mit fognak fellelni az évezredekkel később élő utódaink? S ha csak az ajtók sarokvasát, a szekrény és ablak üvegdarabkáit, a zománcedények tömegét és a kályha cserepeit fogják megtalálni, helyesen járnak-e el akkor, ha ezeknek alapján ítélkeznek rólunk?
    Az egyik spanyolországi barlangban már a század elején találtak jégkori ősember által készített olajmécseseket. A mécses kőből volt, ez ránk maradt. Hogy olaj égett benne, ezt viszont csak feltételezik, mert mi más éghetett volna még? Esetleg állati zsiradék. Akkor megállapították a tudósok, hogy a barlanglakó ősembernek ez volt a világítószerszáma. Megállapították azonban azt is, hogy ilyen lámpással nem lehet óraszámra közlekedni egy barlang mélyén. A bejárattól több kilométerre tehát ott sem juthatott el az ősember.
    Nos, azokkal a mécsesekkel valóban nem. De arra már miért nem gondolunk, hogy az az ember, aki kőből tudott csinálni mécsest magának, ahhoz való technikai készséggel is rendelkezhetett, hogy egy marokra való száraz növényszárat megmártson az olvadt fenyőgyantában, vagy faggyúzsiradékban? S ha ennyi esze lehetett neki, akkor már bizony a biztonságos alvilági közlekedéshez szükséges fáklyája is megvolt!
    Ó te Vértes Laci! Hát hogy lehet valaki ennyire peches, hogy pontosan ebből a felfedezésből maradt ki? Hát tényleg nem tudtál elszakadni attól a kiállítástól, amit rendezgetsz?
    Igaz is, annak a bolondos szövegű táviratnak a kézhezvételekor minek is rohantál volna, hiszen még nem tudhattuk akkor, mit fogunk találni? Na de majd most, ha megírom e forradalmat jelentő fáklya meglelését, ha Erzsébet is tájékoztat a nagyszerű leletről, biztosan most fogsz leutazni Pestről, s akkor szép nyugodtan megvizsgálunk mindent, alaposan, együtt, szegről-végre megvitatva a dolgokat.
    Természetes, hogy ez a helyes eljárás. Elvégre nem lehet mindenki olyan könnyen hevülő, mint magam. A régésznek komolynak, nyugodtnak kell lennie. A leletek úgysem szaladnak el. Hogyha eddig vártak, néhány napot, esetleg pár hetet igazán tudnak még tovább is pihenni.
    Ekként megnyugtatva háborgó gondolataimat, ismét társaimhoz fordultam, akik e percben éppen a második fáklyacsonk meglelése felett ujjongtak hangosan. Azt ajánlottam, hogy ehhez már hozzá se érjünk.
    Hagyjuk meg ott, ahol találtuk, érintetlenül. Hátha valamikor az utókor még jó hasznát veszi, ha netán a mi mostani leleteinket kívánják valaha majd lekontrollálni!

A Baradla "Vaskapu"-jának és környékének részletes alaprajzi térképe

A MATYÓROJT TITKA

    Két és fél kilométerre a Baradla aggteleki bejáratától, a Vaskapu után pedig hétszáz méterre egy igen érdekes, szép cseppkőképződmény hívja magára a barlangjáró utasok figyelmét. Olyan, mint valami kőbe fagyott szomorúfűz, mint egy megdermedt vízesés. De e nem mindennapi alakzatnak talán még a formájánál is feltűnőbb a színeződése. Mintha csak gazdag alkotó művészetét igyekezett volna itt elpazarolni a játékos természet. "Tessék, csodáljad ember! Látod, ilyet is tudok én alkotni! Ráadásul miből? Nem szükséges hozzá ecset és paletta. Mindössze csak mészkő, víz, egy kevés vasrozsda és korom. No meg a végtelen idő. Igen, ezek az én eszközeim. Azután tessék, próbálj utánozni! Majd meglátjuk, mire jutsz el vele?"
    A cseppkőzuhatag fekete felszínén a legcsodálatosabb színösszetételű mész-zsinórok húzódnak. Fehér, citromsárga, narancsos, vérvörös, szeszélyesen kanyargó lefutású, ezüstösen villódzó kristályerek ezek, amelyek mind megannyi színes fonálként takarják le a kormos alapot. A vándor önkéntelenül is megáll előtte s a természeti folyamatok pompás ezeregyéjszakai kulisszaművét hosszasan csodálja.
    Ezt a cseppkőékszert nevezzük Matyórojtnak.
    Amikor a Szultán-pamlaga feletti gazdag leletanyaggal Patek Erzsébet elutazott Aggtelekről, elhatároztuk, hogy rendszeresen és alaposan körülnézünk most már az egész Baradlában. Megvizsgáljuk a barlangóriásnak minden olyan dombját, ősi teraszfelszínét, amelyet nem tudnak már napjainkban a legnagyobb vízáradások sem elérni. Ha ugyanis helytálló, már pedig helytálló az a feltételezésünk, hogy az ősi korok emberei a teljes Baradlát végigjárták, akkor ezeken a magaslatokon, ahol évezredek óta nem változott semmi, másutt is előfordulhatnak még régi embernyomok.
    Szó sincsen itt olyasmiről, hogy a barlangnak valami eldugott zugait, hozzáférhetetlen és korábban ismeretlen részeit kellene ilyen szemszögből megvizsgálni! Sőt, éppen ellenkezőleg, a legszembetűnőbb, a legegyszerűbben megmászható dombhátakat kell végigvizsgálnunk. Azokat, amelyek mellett már sokszázszor eljártunk eddig is, amelyeknek azonban a hátára is felmászni még soha, senkinek sem jutott az eszébe.
    Mert ugyan mi keresnivalója lett volna a barlangkutatóknak az efféle halmocskák tetején? Hiszen ezek a jó útról, a patakmedertől is teljes kiterjedésükben szemügyre vehetők. Hogy esetleg ismeretlen továbbvezető út e magaslatok tetején sehol se található, azt már a barlang fenekéről is meg lehet látni, biztonságosan meg lehet ítélni. Hát akkor meg minek másszunk fel reájuk? Csak azért, hogy két méterrel odébb ismét leereszkedhessünk?
    Igen, ennek eddig igazán nem volt értelme, soha, senki szemében. A Baradla szerelmesét, kutatóját, legyen az Vass Imre, vagy legyen a mai kor embere, mindig csak az olyan barlangrészek vonzották és térítették le a megszokott, könnyen járható gyalogösvényekről, amely részeken valami sötét, kikutatatlan nyilást, vagy szép cseppköveket remélhettek lelni. Az a most már kézenfekvő szempont, hogy a barlang mélyében pontosan az ilyen könnyen elérhető, közeli magaslatok lennének a legalkalmasabbak esetleg ősi leletanyag felkutatásához, merőben új kutatási szempont volt.
    Ezen nincs mit csodálkozni, és ezért nem lehet szemrehányással illetni senkit. Még magunkat sem. Hát ki mert volna olyasmit feltételezni, hogy a barlangbejárattól sok kilométerre is jártak az ősi barlanglakók? Hiszen még ma is kimosolyognának a régészek, ha ezt csak úgy bizonyítékok nélkül említenénk meg előttük!
    Most azonban hozzáláthattunk az új szempontok szerinti alaposabb körültekintéshez. Végigmentünk a Baradlán és kiválasztottunk vagy tíz olyan magaslatot, amelyen, ha jártak a régiek, feltételezhetően a nyomaik is megmaradhattak.
    Ezek között a helyek között volt a Matyórojt nevű cseppkőalakzattal átellenben emelkedő agyagdombocska is.
    A szóban forgó lejtős dombháton, a kiépített túraútvonaltól alig négy méterre, kutatásunk már az első percekben eredményre vezetett. A fekete, kormos cseppkőkéreggel vastagon borított egyik ponton, a barlang sziklafalától alig méternyire, jókora sztalagmittörzset láttunk feküdni. E combvastagságú oszlopdarabon azonban azonnal feltűnt az is, hogy az eltörési felületei is erősen kormosak, teljesen feketék. Ugyanakkor azt is megfigyelhettük, hogy hiányzik a közelből az a csonk, ahonnan ez az oszloprész valaha letörhetett.
    Az említett jelek rögtön elárulták, hogy a cseppkődarab nem természetes folyamat következményeként törött le és nem is magától került erre a mai helyére. A cseppkövet valaki valahol távolabb törte le és úgy hozta ide. De az is nyilvánvaló, hogy mindez nagyon régen történhetett. A vastag sztalagmittörzs valamennyi felszínét olyan sértetlenül fedi a koromtakaró, hogy nem is gondolhatunk egyébre, minthogy az oszlop már itt feküdt a korom lerakódása előtt.
    Vajon kicsoda, mikor és főként miért cipelte és rakta ide?
    Gizivel minden oldalról alaposan megnézzük, de csak nem leszünk okosabbak tőle.
    - Emeljük fel és próbáljuk úgy megvizsgálni!
    Van vagy negyven kiló, egy kicsit az egyik oldalon már hozzá is forrt az altalajhoz. Végül mégis csak felfeszegetjük. Ekkor vesszük észre, hogy alatta egy kis cseppkőmedence van. Az egész nem nagyobb egy ötliteres lábasnál. Csaknem tégla alakú, apró, teknőszerű kis gödröcske. E medence fenekét fekete, zsírszerűen fénylő iszap tölti ki. Olyan színű iszap, amilyent a barlangban máshol még nem is láttam.
    Megkérem Gizit, hogy tartsa közel a lámpát. Nekihasalva, közelről is alaposan szemügyre óhajtom venni.
    A medence egyik szélénél a sima iszapból valami apró, fekete botocska vége mered elő. Megfogom és kihúzom. Megrőkönyödötten nézzük, amikor kissé letisztítjuk. Nem bot az, hanem csont. Egy szabályos bordacsont. A nagysága után megítélve arra gondolunk, hogy talán kutyáé vagy farkasé lehetett valamikor.
    - Na Gizi, ez újból roppant érdekessé kezd válni! Kérem még közelebb azt a lámpát! Fel fogom túrni az egész fekete iszapot, hátha van alatta még több is ?
    Hát bizony van. Mégpedig nagyon sok! Az egész kis medence tele van csontokkal. Az a szokatlan színű iszap vagy tizenöt centiméter vastagságban tölti ki a teljes kádacskánkat s úgy ontja magából a legkülönbözőbb alakú csontokat, mint valami urna.
    Mindaddig, amíg egy állkapocs is elő nem kerül, arra gyanakszunk, hogy farkascsontok ezek. Az állkapocs azonban fényt derít a szomorú igazságra. Egy parányi gyermek, egy emberi gyermek sírját bontottuk meg.
    Különleges érzés uralkodik el rajtunk. Az állkapocscsont az áll-csúcsnál el van törve. Jól látszanak benne a fogak medencéi. A törési felületen két fogat is látunk. Alul - még teljesen benne a csontágyban - a ki nem bújt végleges szemfogat, felette pedig a kisebb tejfogacskát. Szinte érzi az ember, hogyan igyekezett a végleges, erős fog kinyomni helyéről a csecsemőfogakat. Talán hatéves lehetett ez az ártatlan emberi palánta, amikor megszakította életét a halál.
    Különleges, nagyon különleges lelet. Vajon miért temették ide? És ki temette ide? Hány ezer év éjszakája után bolygattunk mi itt fel egy szörnyű családi tragédiát?
    Elcsomagoljuk a csontot, azután lázasan kotorászunk tovább a hűvös és mégis forrón titokzatos fekete agyagban. Ismét előkerül egy gyermeki állkapocsív. Ez is csak töredék. Újra kicsomagoljuk az elsőt és a két darabot megpróbáljuk összeilleszteni.
    Igen, semmi kétség, ezek összetartozók. Miért nem voltak hát akkor egymás mellett? Az egyik darabot a medence egyik, a másikat annak másik végében találtuk.
    Valóban, ahogy újra figyelmesen megszemléljük őket, látni, hogy a törési felület is nagyon régi. Ugyanolyan patinásán fekete a csonk vége is, mint a többi csontfelület.
    Ismét igen gondosan elcsomagoljuk a parányi állkapcsokat. Újabb csontok kerülnek elő az agyagból. Mindenfélék. Koponyatetők és lábszárdarabok. A koponyalemezkék a varratok mentén vannak elkülönülve egymástól. Még aránylag a bordák és a csigolyák a legépebbek. A hosszú csöves csontok mind el vannak törve, s a törési felületek is mállottan feketék.
    Olyan érzésünk van, mintha valaki magukat a csontokat temette volna ide, nem pedig a gyermeket, a halott emberkét.
    Egyik-másik velőscsont közepén kerek lyuk tátong a csontfalon. Ennek a széle is fekete. Lehetséges, hogy kifúrták rajta ezt a lyukat? Még az eltemetés előtt?
    Bizony, csak ez lehetséges! Hiszen a leletek megtartása egyébként kiváló. Még a leglágyabb, a forgó részek sem omlottak össze. Hogyan lyukadhatott volna akkor ott ki a csont magától, ahol a legkeményebb szokott lenni?
    - Te Gizi! Láttad te azokat a feketetermi pörkölt és kilyukasztott gyerekcsontokat, amelyeket a Nemzeti Múzeumban olyan nagy becsben tartanak1? A régészek egyöntetű véleménye szerint ezek az ősi korok kannibalizmusát bizonyító ritka szép leletek. Barlanglakó őseink megpörkölték, majd felhasították őket. Hogy a velőhöz is hozzájuthassanak. Nekünk is van egy ilyen darabunk. Jósvafőn, a régészeti vitrinben. Nézd csak meg alaposabban itt most ezeket! Gizi, itt emberevésről van szó! Megdöbbentő a hasonlatosság!
    Percekig nem tud szólni egyikőnk sem. Csak simogatjuk némán, tétova ujjakkal a hideg, évezredekkel ezelőtt kihűlt gyermeki csontokat.
    - Főnök, hát az a zöld valami ott mi lehet?
    Odanézek, ahová Gizi mutat. Az egyik femuron valóban élénkzöld színű foltok vannak. Azután még sok másik darabon is találunk hasonlót. Mintha valami zöld penész telepedett volna rá a csontra. Természetesen nem erről van szó. Később dr. Sztrókay Kálmán, a budapesti egyetem kiváló mineralógus professzora e bevonatot alaposan megvizsgálva megállapította, hogy rézoxidok és sók alkotják a különleges kérget. Valamiféle réz vagy bronztárgy lehetett a csontok közé rejtve, ami az évezredek során nyomtalanul eltűnt: a víz és a humuszsavak nyilván feloldották, s a réz egy része ilyen formában vált ki később ismét a csontok felszínére.
    Kotorászunk tovább a furcsa medencében. Rengeteg csontdarab kerül még elő. Íme egy újabb állkapocs félív. Hát ez meg hogy lehet? Hiszen korábban már egyszer becsomagoltuk a két darabból álló teljes állkapocsívet.
    Újra, most már harmadszor is kibontjuk a szomorú csomagot. Próbáljuk a harmadik darabot is hozzáilleszteni. Ez azonban nem megy. Kiderül, hogy ez a legutóbb talált állkapocs egy másik gyermeké. Egy kisebb gyermeké.
    Dr. Nemeskéri János neves antropológusunk később a második gyermek életkorát három, három és fél évben határozta meg. Az egész leletet pedig legalábbis hallstatti korúnak becsülte, de lehet - mondta -, hogy ennél is idősebb. Az őrlőfogak rágófelületeiről biztosan megállapítható ez. A taréjok, dudorok koptatottsága - mint magyarázta - olyan nagyfokú már ennél a hatéves gyermeknél is, mint a honfoglaláskori 20-25 éves korú felnőtteknél.
    - Ez látod a nyerskoszt fogyasztásának az eredménye. Ilyen hihetetlenül kopott rágófelületek gyermeki fogaknál csak a csiszoltkőkori, bronzkori és vaskori leletekben ismeretesek.
    Végre, mintegy másfél óra múlva teljesen elkészülünk a cseppkőurna kitakarításával.
    A csontokat gondos csomagolásban őrzi a hátizsák. A két kisgyermeknek szinte valamennyi része együtt van, mindössze a kézfejek és a lábfejek csontocskái hiányzanak. Ezeket azonban nem leljük meg sehol. Viszont helyettük egy érdekes, ismeretlen rendeltetésű, súlyzó alakú kőtárgy kerül elő a medence mélyéről.
    Ezt is Nemeskériék vizsgálták meg az Embertani Múzeumban. Sohse láttak eddig hozzá hasonlót. Cseppkőből esztergálták ki primitív nyílesztergával az ősi kannibálok. Hogy azonban mi célt szolgálhatott számukra és miért tették a csontok közé, nem derült ki még máig sem. Lehet, hogy amulett? Esetleg valamelyik jobb sorsra érdemesült kicsi halott féltett játékamulettje?
    Vannak olyan titkok, amelyekre nem tud feleletet adni két gyermek porladó csontváza. A Matyórojt pedig erről a kérdésről behunyt szemmel hallgat, mintha nem is őelőtte játszódott volna le egy különlegesen szomorú, ősi tragédia.
    Gizivel tovább kutatjuk a barlang többi kiszemelt helyét is. Persze csak a felületet bogarásszuk végig, ásni nem akarunk. Ez már igazán a régészek dolga lesz. Majdnem minden kiszemelt ponton találunk faszenet. Az aggteleki bejárattól négy kilométerre egy nagyon rossz megtartású, de azért biztosan felismerhető újabb fáklyacsonk is fekszik. Ennek is fehér a belseje.
    Sokfelé lelünk Vass Imre korabeli fáklyamaradványokat is. Ezek azonnal felismerhetők, teljesen más technikájú darabok. Vaskos, madzagszerű fonalak kötegét áztatták a szurokba, s azután az egész így nyert fáklyát kívülről papírral burkolták. Fényképet készítünk az alig százötven éves fáklyacsonkokról is. Jó lesz majd összehasonlító dokumentumnak az őskori fáklyák képe mellé.
    Fáradtak vagyunk, mire az Óriások-terméig elérünk. A Ganymedes-kútjánál azonban Gizi mégis visszatorpan.
    - Főnököm, körülnéztetek már alaposan valaha is itt a terem alján? Vagy talán eszetekbe se jutott még, hegy Vass Imre esetleg nem szedett fel minden cserepet?
    Gyanakodva néztem Gizire.
    - Nahát, azért azt már mégsem hinném hallod-e, hogy pont itt, ebben a teremben, ahol Vass óta legalább félmillió ember megfordult, bármit is találhatnánk. Ha azonban van hozzá kedved és erőd, én nem bánom, mássz le, megvárlak itt a járdán.
    Jó. Gizi nem abból a fából van faragva, aki csak úgy hagyná magát lebeszélni, ha egy gondolata támad. Már mászik is át a korláton és ereszkedik alá a terem fenekére.
    Szoba nagyságú kőtömbök járhatatlan összevisszaságú tengere alkotja a roppant üreg alját. Néha, amikor egy-egy agyagos sziklán megcsúszik és kishíján belepottyan valami csúnya szakadékba, már azon vagyok, hogy visszaparancsolom. De a végén mégis meggondolom magam. Nem egészséges dolog az, ha valakit hatalmi szóval tart távol az ember a rögeszméjétől. Várok hát nyugodtan, szépen, türelmesen.
    Eltelik egy félóra, eltelik háromnegyed is. Gizi még mindig a terem fenekének szikláit böngészi. Fázni kezdek. A cseppkőország nyirkos hidege lassan átjárja tagjaimat. Ásítok is néhány jó nagyot, hangosan. Afféle tapintatos figyelmeztetésnek szánom ezt a hangot. Minden hiába. Gizi kutat tovább, mert hisz benne csökönyösen, hogy ilyen szemmel még soha, senki se "nyalta végig" a Ganymedes-kút mélyebb környezetét.
    Éppen el akarok már köszönni tőle, amikor felkiált.
    - Főnök, gyere ide! Ide gyere gyorsan! Ugye érdemes volt! Ugye nem csalódtam!
    No, erre a hangra már mégis csak megembereltem magam. Lemásztam én is a sziklatömbök közé. S ott az átszellemült arcú Gizi valóban egy fekete, egy sima fekete hallstatti cserepet szorongatott sáros ujjai között.
    Én legalábbis hallstattinak néztem. Lehet azonban, hogy bükki kultúrájú készítmény volt mégis? Díszítmény nélküli bükki cserépedény? Van ilyen egyáltalán?
    Érre azért gondoltam később, mert a következő óra leforgása alatt általunk fellelt további öt cserépdarab mindegyike hasonló megmunkálású vékonyfalú edény volt, az egyiken azonban karcolt vonaldíszek is látszottak.
    Igaz, nem is nagyon izgatott akkor már bennünket, hogy bükki vagy hallstatti. Majd eldöntik a régészek! A lényeg az, hogy Vass Imre állításait e leleteinkkel maradéktalanul hitelesítettük! Mindennél többét ért számunkra, hogy ismét előkerült annak a bizonyos fekete korsónak néhány darabkája, amelynek "készítésmódja a maiaktól nagyon eltérő" volt.
    Az öreg Baradla kitett hát magáért.
    Másfél évszázaddal ezelőtt tette fel fogas találós kérdését. S azután várt, hogy lesz-e majd idő, amikor végül is feleletet ad valaki reá?
    A kutatók sokszor megpróbálták a helyes értelmezés kulcsát megtalálni. Nehéz ügy volt! Többször volt olyan időszak, amikor a rejtély végre megoldottnak látszott. De még több alkalommal meg olyan stádiumba került a kérdés, hogy a kutatók lemondtak az igazság felismerésének reményéről. Az öreg Baradla eközben hallgatott. Nem szólt bele a nyomozásba tovább.
    Mennyi remény és mennyi csalódás, mennyi gondolatoktól izzó, átvirrasztott éjszaka fűződik már ezekhez a régen elmosódott lábnyomleletekhez! Ahol a tudomány megakad, ott annál élénkebben működik a képzelet. Hiába volt ez is! A Baradla nem segített, csak hallgatott tovább.
    Voltak, akik beleuntak a harcba, feladták a játszmát. A Révész Lajosék által levetett kesztyűt mi vettük fel. Csak azért is felvettük. Hozzáfogtunk, ismét hozzáfogtunk, ki tudná hányadszor már, a rejtély kinyomozásához. Fiatalon fogtunk hozzá, a siker bizalmába vetett lendülettel. Tévútra siklottunk. Újra nekiláttunk. Megint csak elölről.
    S lámcsak, szaporodtak a mozaikok. A Baradla a kitartó ostrommal szemben egyre erőtlenebbül tudott ellenállni. Megéreztük, hogy most már vérre megy a küzdelem a barlanggal szemben. Megsejtettük, ő is, mi is megsejtettük, hogy vagy elbukunk ebben az utolsó párharcban, vagy pedig az egyik fél teljes győzelméig most már végigharcoljuk az évszázados csatát.
    S íme, most véget ért hát a harc. A Baradla megadta magát. Rejtett, féltve őrzött titkait lám mind kiszolgáltatta. Végre valahára maradéktalanul miénk a győzelem! Megismertük a hideg alvilág újabb igaz arcát!
    Hogy megadtad magad, köszönjük Baradla!
    Boldog elégtétellel, mély lelki megnyugvással jöttünk ki a legyőzött barlangból. Kijöttünk, hogy beírjuk a végszót a kérdés nagy naplójába, amelynek első sorait még Vass Imre jegyezte fel.
    Ó mi naiv, boldog kis emberkék, de nagyon keserű is lenne ez a naplóbefejezés, ha már akkor is sejtettük volna, hogy csak most, ezután következik az igazi ágyútűz, a döntő ütközet!

L´HOMME FOSSILE N´EXISTE PÁS!*

    A Baradlából való kiérésünk után, bár alaposan fáradt voltam és már késő este is lett addigra, mégis csak azonnal irodámba rohantam, hogy késedelem nélkül megírhassam Vértes Lacinak a nagy hírt. Hiába, még a legízletesebb falat is jobban esik akkor, ha nem egyedül esszük, ha megoszthatjuk azzal, akit szeretünk, és akiről úgy tudjuk, hogy örömünkben teljes szívvel osztozik és együttérez.
    Tulajdonképpen ezek az új eredmények nem is annyira az én kutatási területemre tartottak, mint a régészekére. Egészen akaratlanul, egészen véletlenül jutottunk olyan csapásokra, amelyeken az ősrégészek minden bizonnyal új távlatok felé indulhatnak majd előre, új, nagyszerű kutatások felé.
    A birtokomba került nyomokat Vértes Lacinak kívántam átadni. "Tessék, folytasd ezt a munkát és vidd diadalra a saját tudományod előbbrehaladása érdekében!"
    A levél így hangzott:
    "Kedves Laci! Lehet, hogy már nem érzed magad barlangosnak és nem érdekelnek a Baradla problémái, azért mégis vigyen el az ördög! Ha én Neked küldök egy táviratot, hogy gyere le, akkor annak biztosan van oka, hogy miért küldtem és miért Neked? Patek Erzsébet kartársnő nagyon rendes ősrégész, semmi kifogásom sincsen a szaktudása ellen, de nem ismeri a Baradlát és a problémákat. Arra gondoltam, meg fogod érteni, hogy a Szultán-pamlagánál talált emberi településnyomok nemcsak annyit jelentenek, hogy a hallstattinak egy újabb, egy ezeregyedik lelőhelye vált ismeretessé. Ha csak erről lenne szó, nem igyekeztem volna úgy a táviratküldéssel. Hiszen a Baradlából hat vagonra való hallstatti és bükki edény került már korábban elő. Itt az az érdekes és a forradalmi, hogy ez a lelőhely a Vaskapu szoros után van, tehát azt jelenti, hogy Vass Imre előtt több korszakban is ismerték az emberek a barlangot, sőt rendszeresen bejárták a teljes Főágat. (Ezzel a szemmel érdemes egyébként figyelmesen áttanulmányozni a Vass Imre előtti barlangleírásokat, s reájössz, hogy azok is ezt sejtetik.) (Lásd a 7. számú jegyzetet.)
    Itt nekünk ezeknek a leleteknek az érve alapján nagyon sok mindent át kell értékelnünk. Többek között teljességgel tarthatatlan az az álláspontod, amelynek néhányszor már előttem határozott kifejezést adtál, hogy a bükki és hallstatti emberek, megfelelő világítóeszköz híján, képtelenek lettek volna a teljes Főág bejárására.
    A szultánpamlagi lelet azonban nem egyedül álló! Ülj gyorsan le és olvasd, amit most írok: Ma délután az Óriások-termében megtaláltuk Vass Imre fekete cserépedényei darabjainak a testvéreit! A Ganymedes-kútja alatt, a terem fenekének irányában, kb. 6 cserépedény darabot leltünk. Kénytelen vagyok most már arra gondolni, hogy az aranyutcai széncsíkok mégis csak autochton helyzetűek, vagy legalábbis alig mozgatottak voltak, s ugyanezt jelentik, hogy t. i. ott is tüzeltek a régiek.
    Nekem egyébként teljesen mindegy, hogy ezek után Neked mi a véleményed az egész kérdésről, mert ez az én, most már szilárd meggyőződésemet úgysem változtathatja meg. Hogy azonban Te is meggyőződjél korábbi álláspontunk tarthatatlanságáról, igen jó lenne, ha bárhol a Baradla Vaskapu utáni szakaszában, olyan szintben, amely szint nincs kitéve az árvízi működésnek, végre egy ásatást csinálnátok. Meggyőződésem, hogy ilyen helyeken mindenütt kimutatható lesz több-kevesebb türelemmel a történelem előtti emberi kultúrák nyoma.
    Persze ilyen ásatások elvégzésére eddig még soha, senki se gondolt, mert elfogadtátok azt a dogmát, hogy kormos barátaink csak a bejáratok környékét lakták, járták, s a barlang belseje számukra hozzáférhetetlen volt.
    Gondolhatod, hogy engem mennyire izgatnak ezek a kérdések. Állandóan keresünk és kutatunk az első nyomok meglelése óta mindenhol további bizonyítékok után. Téged igazán nem érdekelnek már ezek az ügyek? Szeretném, ha legalább válaszolnál. Addig is a régi baráti szeretettel: Jakucs. Jósvafő, 1959. dec. 3."
    A várvavárt válasz egy hét múlva érkezett meg. Letagadhatatlanul Vértes-féle válasz volt, minden szavában az. Íme:
    "Kedves jakucslászló! Persze, hogy nem szűntem meg egy percre sem a Baradla szerelmesének lenni. Sajnos, azonban az ember életében vannak olyan dolgok, amelyek még az ilyen örök szerelmet is tompítani képesek. Ilyen most az én életemben egy kiállítás, amelyet sürgősen meg kell csinálnom, kedvem is van hozzá, kivételesen pénzem is van hozzá.
    Ennek következtében annyira nincs időm semmire, hogy példaként a következőket mondhatom el neked:
    A minap egyszerre csak arra lettem figyelmes munka közben, hogy mint egy felfújt léggömb, felszállok a levegőbe s a mennyezeten fennakadva ide-oda görgők. Néhány pillanatra közismerten éles eszem is cserbenhagyott, semmiféleképpen sem tudtam magamnak e jelenség okát természettudományosán megmagyarázni. De rövidesen világosság gyűlt agyamban, mivel rájöttem, hogy az utóbbi napokban enni sem volt időm, és így üres gyomrom felhajtó ereje vitt fel a mennyezetre.
    Hát így. Különben hallatlanul örülök az új és valóban érdekes leleteidnek. Azt írod, hogy nem volt igazam, akkor, amikor ... Lehet, hogy nem volt igazam, de nem biztos. Mindennek ellenére is lehetséges, hogy a jelenlegi két aggteleki bejáraton kívül volt valahol az Óriás-terem környékén egy azóta eltűnt bejárat. Akár így, akár úgy, a lelet nagyon érdekes és a régészetben új szempontokat vet fel. Sajnos azonban, mi annyira specializálódtunk, hogy semmi esetre sem az én feladatom, bármennyire is érdekel, ezeket feldolgozni. Meg kell elégedned Patekkel vagy más ősrégésszel.
    Lacikám, köszönöm leveled és a nagyon jól sikerült fényképet. Sok szerencsét munkádhoz és szeretettel üdvözöllek családoddal együtt: V. Laci."
    Ez a válasz egy kicsit lehangolt. Vértes tehát ezek szerint a játszmából kilépett. Nem mond már határozottan ellent, de nem is áll határozottan az új igazság mellé. Úgy éreztem, hogy ki akar térni az állásfoglalás elől. Következő budapesti utamon ismét felhívtam őt telefonon is. Hihetetlennek tűnt számomra, hogy őt, aki a mai magyar ősrégészek között szememben nemcsak a régészt, hanem a Baradla egyetlen kiváló élő ősrégészét jelenti, csak ennyire érintené ez az egész kérdés.
    A telefonban azután ismét csak azt fejtette ki Laci, hogy leletek ide, leletek oda, az őskori emberek pedig nem mehettek végig a Baradlán. Az út hosszú volt, rengeteg fáklya kellett volna hozzá, annyit el sem bírtak volna vinni magukkal. Hiszen nem voltak még utak, de nem voltak hidak sem, amik ma a járást megkönnyítik. Más volt az akkor az ő idejükben!
    - Azt mondod, hogy találtatok egy ősi fáklyacsonkot. Növényi rostköteget, ami gyantába és faggyúba volt beáztatva. Jó. Majd hívjál fel újból, ha rájöttél, hogy mégis csak koprolit! Addig azonban nézz körül alaposan a Szultán-pamlagánál, meg kell találnod ott is a régi bejáratot.
    Megvakartam a fejem tetejét. Jól nézünk ki! Hiába van a kezemben egy sereg bizonyíték, hiába világosabb a napnál is az egész kérdés, a végén mégis csak egyedül maradok és senki se hisz a tényeknek? Hát mi a csudát csináljak már, hogy végre régészeink is belássák: nincsen igazuk, elavult a régi szemlélet! Nem volt olyan primitív az a bükki vagy hallstatti ember, mint amilyennek ők feltételezik. Nem félt a barlangtól és volt neki nagyszerű fáklyája is. Mit tegyek, ha még ezek a fényes leletek sem jelentenek számukra elég bizonyságot?
    Nevetséges dolog, hogy minden lelethez egy ismeretlen bejáratot tételezzünk fel! Vagy lehet, hogy mégis csak Vértesnek van igaza, s én járok rossz nyomon? Az a primitív fáklya vajon cserbenhagyna, ha elindulnék vele? Kipróbálom!
    Bizony mondom, nem is bolond ötlet, bár bizarrul hangzik. Megpróbálom, meg fogom próbálni! Mi történhet? Legfeljebb nem sikerül. Akkor majd ráérek tovább töprengeni, hogy hol az ördögben lehetnek azok a bejáratok? Viszont, ha évezredekkel ezelőtt ezekkel a fáklyaszerű kötegekkel mégis csak végig tudta járni az ember a barlangot, akkor én miért ne járhatnám? Akkor nekem ugyanaz az anyag, ugyanúgy elkészítve, miért ne adhatna ugyanakkora fényt? Nem rossz ötlet, érdekes gondolat, ezzel még érdemes lesz foglalkozni!
    Vértessel való telefonbeszélgetésünk utáni napon, 1959. december 13-án volt Budapesten a Magyar Barlangkutató Társulat rendes évi közgyűlése. Pompás alkalomnak éreztem ezt a pillanatot arra, hogy szaknyilvánosságunk előtt hivatalosan is bejelentsem új és érdekes felfedezéseinket s a belőlük következő elméleti meggondolásainkat.
    Nos, a reakció meglepett. Hiába ismertettem lelkes szavakkal a dokumentumokat, az új elméletet, mindenünnen csak sötét pillantásokkal találkoztam, s egyetlen kérdést vagy hozzászólást sem kaptam sehonnan. Később hallottam meg, hogy a közhangulatot nagyon felbolygattam. Vass Imrét sajnálták, Vass Imrét féltették. Mintha az ő érdemeit akartuk volna megtépázni, s nem az igazságot igyekeznénk napvilágra hozni egy tudományos kérdésben. Mintha csak az lett volna az egész mondanivalóm lényege, hogy őelőtte már mások is jártak a Baradlában. Mintha eredményeink Vass Imre nimbuszát a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztették volna, s mintha nem is az ő megfigyeléseinek pontosságát és könyvének hitelességét támasztották volna alá új megállapításaink. Vajon kutatásainkkal valóban e nagy halott tudósunk emlékét sértettük volna meg?
    Legigazabb ítélőbíró az idő. Ítéljen ő ebben a kérdésben, íme, én az ítélethez szükséges teljes peranyagot módosítás nélkül közreadom.
    Azt tartja egy híres régi mondás, hogy az igazság mindenkor a leghatásosabb érv. Ha viszont ez így van, akkor miért kételkednek még most is annyian az igazságnak ebben az általunk felismert arcában? Talán mégsem elég vitathatatlan erejű a bizonyításunk? Talán tényleg Cuviernek lesz a végén igaza? "L´homme fossile n´existe pás?"
    Álmatlan éjszakák során alakot öltött bennem egy újabb terv. Egy nagy kísérlet terve. Két dolog adódhat. A kísérlet vagy sikerül, vagy nem. Ha sikerül, akkor nyugodtan mondhatom, hogy mindent elkövettem az igazság megvilágítására. Mindent, ami emberileg elkövethető. S ha nem sikerül, nos, akkor megint elölről lehet kezdeni majd mindent. Akkor a spenótot evő gyermek képét is szét kell rombolnom és ismét hozzálátni a hosszú próbálkozáshoz, a mozaiktenger új, más képpé való alkotásához.
    Ennek a nagy játszmának, ennek az utolsó próbálkozásnak két fejezete volt, az egyik a rókakísérlet, a másik pedig a fáklyás expedíció.

EGY ÉLŐ RÓKA KERESTETIK

    Két ütőkártyájuk maradt tehát azoknak, akik nem akarták elhinni, hogy a Baradla teljes Főágát bejárhatták az ősi emberek. Az egyik ütőkártya a Meseországban Révészék által talált rókacsontváz volt, a másik pedig az a már többször emlegetett nemzetközi régészeti dogma, hogy a történelem előtti ember - primitív világítószerszámaival - ekkora utat nem volt képes megtenni a vad óriásbarlangban. Nem tehettünk mást, mint elhatároztuk, hogy mindkét ütőkártyát alaposan bonckés alá vesszük.
    Elsőnek a rókaérv megvizsgálását tűztem programunkra.
    Azt már tudtuk, hogy a róka a meseországi kürtőből nem juthatott be arra a helyre, ahol Révész Lajosék 1949-ben megtalálták csontvázát. Még akkor sem juthatott be, ha az a bizonyos kürtő valaha tényleg összeköttetésben állott volna is a külvilággal. A róka lelőhelye és a kürtő közötti eltömődött agyagszifonok elzáródásának kora ugyanis sokkal régebbi volt, mint maga a rókacsontváz.
    Ez kizáró körülmény, mégpedig perdöntő erejű kizáró körülmény.
    Abban az időben, amikor a róka a Baradlába, pontosabban a Meseországba besétált, a barlangnak csak egyetlen nyitott bejárata létezett: az aggteleki nyílás. Azok a mesterségesen robbantott vöröstói és jósvafői bejárati tárók ugyanis, amelyek ma már a látogatók rendelkezésére állanak, a róka életének idejében még sehol sem voltak. Hiszen a barlang vöröstói bejáratát csak 1890-ben, a jósvafői tárnát pedig 1928-ban robbantották ki. A rókának tehát évszázadokkal korábban - akárhogy csűrjük, csavarjuk is a dolgot - mindössze egyetlen út és mód állott a Meseországba való eljutáshoz: ha bement a Baradla aggteleki bejáratán át és végigment a jó hatkilométeres barlangi Főágon.
    Ezt a képességet viszont egy rókáról egészen egyszerűen nem hitte el senki. Hiszen a barlangban abszolút sötétség uralkodik, de még ráadásul sziklaomladékok és vízmedencék is megnehezítik helyenként az utat.
    A denevér, az igen. Az képes behatolni a legtávolabbi termek mélyére is, az ő közlekedése azonban egészen más, mert ő a levegőben halad és ultrahangokkal szinte láthatóvá teszi maga előtt a sötét alvilágot. A róka ezzel szemben - noha éjszakai életmódot folytató ragadozó és kotoréklakó - tájékozódásában elsősorban mégiscsak a szemére van utalva. Ha a róka szemét leragasztanánk, már pedig a barlangi sötétség körülbelül ezzel egyenértékű, vajmi kevéssé tudna állatunk bárhol is mozogni. A felszínen esetleg még a szagnyomok alapján így is elvergődhetne lyukáig, a barlangban azonban nincsenek vezérlő szagnyomok, különösen pedig nem voltak évszázadokkal korábban olyan illatok, amelyeket a róka követhetett volna.
    Ez az uralkodó felfogás ma a róka kérdésében.
    Biológusokkal, erdészekkel, vadászokkal tárgyaltam. Mi a véleményük az egész rókaügyről? Csaknem egyöntetűen azt a választ adták, hogy ez az állat képtelen lenne végigmenni a sötét Baradlán. Igaz, a rókalyukban, az ő földalatti várában is teljes sötétség van, ott azonban a járat falai, az ismerős szagok pompásan elvezérlik állatunkat. Egészen más valami az, mint egy barlangóriás!
    Nem nyugodtam bele a szakértők véleményébe. Hozzáláttam a róka életmódját tárgyaló szakirodalom alapos átböngészéséhez. Bizony, itt sem leltem megnyugtatóbb feleleteket. Még a híres Brehm-féle könyv, a húsz kötetes "Állatok világa" sem tudott hasonló esetekről. Brehmnek a róka természetéről írott soraiból az alábbiakban idézek:
    "A róka szellemi képességei nem csekélyek. F. Koenen szerint érzékei, ösztönei és gondolkozása a legszerencsésebben egészítik ki egymást. Képes tapasztalatok gyűjtésére. Emlékezete kitűnő, s gyakran úgy cselekszik, hogy nem lehet elvitatni tőle a helyzet bizonyos áttekintését. Szemfülesen észreveszi minden helyzet leggyengébb pontját s minden mellékes jelenséget ki tud aknázni a maga hasznára.
    Tápláléka felkeresésében a rókát elsősorban rendkívül finom hallása vezeti s csak másodsorban nagyon jól fejlett szaglása. A látása csupán kis szerepet játszik, mivel alig ismeri fel a mozdulatlan tárgyakat, így a csendesen lapuló mezei nyulak mellett is elmegy, hacsak a szél révén nem kap kedvező szimatot."
    Az 1902-es Brehm-kiadás részletesen foglalkozik a róka lakóhelyének kérdésével is. Íme:
    "Mivel a róka nagyon találékony állat, mindenütt megfelelő lakóhelyre akad, még ott is, ahol a többi ragadozók lakóhely hiányában nem élhetnek meg. Ravaszsága, furfangja és ügyessége mellett páratlan makacssággal ragaszkodik lakásához. Lakóhelyét mindig a legnagyobb óvatossággal választja meg. Mély és elágazó hajléka rendesen sziklában, fagyökerek közt, vagy más alkalmas helyen elterjedő, s a végükön tágas katlanba nyíló folyosókból áll. Hacsak teheti, nem maga ássa tanyáját, hanem régi, elhagyott borzlyukakba fészkeli be magát, vagy megosztja a lakását a borzzal, ámbár ez nem igen szereti más állatok társaságát. Minden nagyobb rókatanyát eredetileg borzok ástak."
    "Ha a róka teheti, hegyoldalba ássa lakását úgy, hogy a folyosók felfelé vezetnek, de nem nagyon közel a föld színéhez. Egészen sík vidéken a katlan gyakran nagyon mélyen van a föld alatt. Ősszel és télen, különösen a sík vidéken, összehordott rőzse és kőrakások alatt is szívesen tanyázik, sőt néha egy-egy korhadt, redves fűzfában vagy a sűrű bozótban valami mélyedéssel is be kell érnie. Jó időben keresztül-kasul barangol a vidéken, s ott pihen meg, ahol éppen alkalmas helyet talál."
    Vörös bundás barátunk egyéb tulajdonságairól is részletesen tájékoztat Brehm.
    "A róka gyorsan és kitartóan, fürgén és szerfölött ügyesen fut. Pompásan ért odalopakodni és nesztelenül sompolyogni, de szaladni és vágtatni is tud, sőt fölötte messze ugrani is. A víztől egy csöppet sem fél, sőt könnyedén és gyorsan úszik. A kúszásban is eléggé ügyes, mert néha meglehetősen magasra felmászik a ferdén álló, vagy ágas-bogas fákon."
    Nos, mindabból a rengeteg jellemzésből és tudományos leírásból, amit akár Brehm, akár más szerzők a róka természetének megfestésére felemlítenek, a mi számunkra az eddig idézett sorok bírnak némi jelentőséggel. De ezek a sorok is csak fölöttébb gyenge támpontot nyújtanak a mi egészen sajátos rókaproblémánk megítélése szempontjából. Arról, hogy tágas barlangalagutakban mi keresnivalója lenne egy rókának, és hogy ilyen helyen a róka képes-e közlekedni, az általam ismert zoológiái szakirodalom nem tesz említést. (Lásd a 9. számú jegyzetet.)
    Minthogy a szakkönyvekből sem lehettem témámat illetően okosabb, elszántam magam a dolog kikísérletezésére. Egy élő rókát akartam valahogyan szerezni, hogy azután ezt az állatot bevigyem a barlang legbelső közepére s ott magára hagyjam.
    Vajon mit fog csinálni a róka, ha így alakul a sorsa? Ott marad, ahol elengedtem, s napokkal későbben is azon a tájon találhatjuk meg őt? Vagy talán a feneketlen sötétségben, esetleg a barlang oldalfalaihoz lapulva, addig követi a sziklafalat, ameddig csak valamelyik bejárathoz elér vagy éhen nem pusztul?
    Nem lehetett tudni előre és még a róka természetét legjobban ismerő tapasztalt öreg vadászok sem mertek e kérdést illetően nyilatkozni.
    - Ha mégis kitalálna -érvelt Tomka György, a jósvafői nagy vadász és erdész, ez egyedül csakis annak lenne a következménye, hogy az emberi lábnyomok szimatját követte s ezeken haladva lelte meg a kijáratot. Akárhová viszed is a rókát, te lábon mész odáig és lábon is jössz vissza, tehát nyomszagot létesítesz az állat számára, amelyet az fel is vesz, ha rájön, hogy másként nem menekülhet.
    Ez az érvelés teljesen helytálló volt. Sokat töprengtem rajta, miként lehetne elejét venni annak, hogy ne követhesse nyomainkat az állat? Szerencsémre a sors ezekben a napokban összehozott néhány rendőrségi nyomozóval. Ők végül is jó tanácsot tudtak adni. A róka szimatját ki lehet kapcsolni, ha orrnyílásaiba a kísérlet megkezdése előtt borsot szórunk, esetleg erős és tartós illatú kölnit fecskendezünk. Akármelyik módszert alkalmazzuk, az állat finom szaglószervét legalább néhány napra teljesen megbénítjuk vele.
    Most már tudtam, hogy mi a teendőm. Ha az a bizonyos Révész-féle meseországi róka Aggteleknél ment be a barlangba, és abban valóban megtette a maga hatkilométeres földalatti útját évszázadokkal korábban, akkor az én, szaglásában megbénított rókám is meg fogja találni a Baradla legmélyéről való kivezető utat. Még akkor is, ha ehhez kilométereket kellene a cseppkőbirodalom mélyén bejárnia.
    Ha pedig a Meseországnál létezett volna hajdanában egy bejárati nyílás és vörös bundás barátunk ezen át jött be a barlangba - úgy, hogy onnan visszamenni többé már nem volt képes, mert nem tudott tájékozódni, s így menthetetlenül eltévedt - nos, akkor az én kísérleti rókám is meg fog maradni abban a körzetben, ahol elengedtem.
    Ennek a kísérletnek tehát perdöntőnek kellett lennie akár pozitív, akár negatív irányban.
    Igen, csakhogy a kísérlet végrehajtásához előbb egy rókát is kellett szereznem valahol. Hát ez bizony nem volt könnyű dolog!
    A környéken levő falvakban sorra kihirdettettem, hogy élő rókát veszek. A vadászokat, erdészeket megbíztam, sőt "célprémiumot" is tűztem ki eléjük, hogy fogjanak nekem valahol egy rókát. A vidékünkön éppen elég él, magam is láttam már az erdőt-mezőt járva gyakran a nyomokat, sőt magát az állatot is nemegyszer. Arra gondoltam, hogy ilyen bő rókatermő tájon nem lesz nehéz elcsípni egy alkalmas felnőtt példányt.
    Próbált már élő rókát épségben elfogni a Kedves Olvasó? Ha igen, úgy most meg tudja ítélni, milyen problematikus vállalkozásba kezdtünk. Hiába volt bizony minden jóakarat, hiába emeltem napról-napra a kitűzött prémium összegét, s hiába hajtotta a vidék lakóinak apraja és nagyja heteken át lelkes buzgalommal az egész környéket, róka csak nem akart kerülni. Sőt, mintha valamennyi állat csúfot igyekezett volna űzni már belőlünk, még látni sem sikerült egyetlen példányt sem. A szokott csapásokon a hurkok érintetlenül maradtak, a csalétekkel felékesített vermeket pedig még véletlenül se közelítette meg egyetlen ravaszdi sem.
    Már-már azon voltam, hogy valamelyik országos lapunkban teszek egy hirdetést közzé, amikor az egyik éjszaka éktelen csengőberregésre ébredtem lakásomon. Lehetett úgy három óra, még teljesen sötét volt.
    Rosszat sejtve kapkodtam magamra némi ruházatot s azután siettem megnézni, hogy ki lehet ez a türelmetlenül tolakodó éjszakai bagoly?
    Küszöbömön egy aggteleki bácsi állott, aki kezét csak akkor vette le a csengő gombjáról, amikor végre szélesre kitárult előtte az ajtó. Szóhoz sem juthattam, boldog önérzettel és biztonsággal nyomult be máris a lakásba, egyenesen a belső szobába.
    - No igazgató elvtárs, ide a prémiumot! Elhoztam a rókát! Ugye megmondtuk, hogy a telkiek kitesznek magukért! Nekem kellett volna már legelőször is szólnia, nem pedig a jósvafőieknek meg a vadászoknak. Jaj de szépséges egy példány, tessék csak megtekinteni!
    Megrőkönyödötten vizsgáltam az életben mindössze tán kétszer látott polgártársamat. Sehogy sem érteni fel ésszel, hogy hol van hát a róka? Ő azonban nem késlekedett az előadásával. Lekanyarította hátáról a zsákját, s már bogozta is széjjel a száját összekötő cukorspárgát.
    - Idefigyeljen, az istenért, jó ember! Ki ne eressze itt nekem a szobám közepén éjszaka azt a büdös dögöt! A feleségem meghal, ha bebújik az ágya alá vagy leveri a rádiót!
    - Csak nyugalom kérem, csak semmi izgalom! - próbált életet önteni belém látogatóm. - Gondoskodtam én már arról, hogy ne tegyen kárt semmiben a kis bestia. Éhen van ni!
    S valóban: lehengerlő modorával már rázta is kifelé szőnyegemre zsákjából a rókát.
    Szó se róla, szép állat volt. Feleségem azonban sajnos, nem tudta kellőképpen méltatni, s így én sem gyönyörködhettem teljesen zavartalanul az állatban. Azután meg volt még egy másik olyan szépséghibája is a komának, ami kissé lehangolta a lelkesedésemet. Szabályosan meg volt ugyanis lőve. Magyarul ezt úgy szokták kifejezni, hogy döglött volt. Meg kell azonban adni, mesteri lövéssel teríthették le, mert még az egyik szeme is hiányzott.
    A helyzet szokatlansága egy kissé megzavart. Nem tudtam, hogy a rókát nézzem-e inkább vagy a büszke önérzettől dagadóan feszeskeblű lelkes kerítőjét. Még az is megfordult agyam tétovázó mélyén, hogy talán nem ártana a feleségemet is kissé megvigasztalnom. Fázósan húztam tehát össze derekamon fürdőköpenyemet és jóképet igyekezvén erőltetni arcomra, odaszóltam a csillogó szemű aggteleki polgárnak.
    - Legyen szíves vigye ki az állatot a ház elé addig, amíg egy kissé magunkhoz térünk. Mindjárt megyek én is.
    Vendégemet láthatóan sértette a hűvös fogadtatás, de azért vállára vette a termetes rókát és kivonult vele a szobából. Feleségem ekkor már a keservesen, szinte eszelősen ordító gyermekeim ágyánál tevékenykedett.
    Tapintatosan félrevontam őt.
    - Ne ijedj meg kérlek. Nem él már a róka, és különben is kivitte a jóember! A hídon várakozik. Mi a csudát kezdjek vele? Van legalább itthon valami pálinka? Hol van? Ezt a szegény öreget nem lehet csakúgy elküldeni innen. Mit gondolsz, mennyit járt utána, mire puskavégre kapott egy állatot! Te is jól tudod, hogy orvvadász, az ilyen ember pedig nem reszkíroz ingyen. Most már valahogyan le kell szerelnünk a fene nagy buzgalmát. Nyugtasd meg a kicsiket, szellőztess ki, öltözz fel és gyere te is segíteni!
    Talán felesleges is lesz tovább fejtegetni ezt a dolgot. Három deci pálinkánkba került a rókasirató halotti torra aspiráló vendégünk megvigasztalása. Alább ugyanis sehogyan se tudtuk megértetni vele, hogy prémium csak élő rókáért jár.
    - Igazgató elvtárs! Legalább a bőrét tessék már megvenni! Micsoda, tömör prém! Ezt érdemes megfogni! Csudás lesz az asszonyka nyakában!
    Őszinte hittel azt gondolta szegény, hogy nincsen forróbb vágyam, mint hajnali négykor ágyból kirángatva, döglött rókát nyúzni a párom vállára.
    Hiába no, az aggtelekiek sohasem szűkölködnek mefisztói ötletekben!

AMÍG EGY RÓKA ELJUTHAT ODÁIG

    A vázolt előzmények után, 1959. december 21-én a következő szövegű levelet küldtem el dr. Anghi Csaba professzornak, a Budapesti Állat- és Növénykert igazgatójának.
    "Kedves Barátom! Nem akartalak eddig kérésemmel háborgatni, de most már mégis reá kényszerülök, hogy segítségedet igényeljem. Hosszas próbálkozások után sem sikerült ugyanis másként biztosítanunk a szóban forgó állatpéldányt. Arról van szó, hogy egy nagyon érdekes aggteleki speleológiai probléma kísérleti eldöntéséhez egy élő rókára lenne szükségünk. A rókát a Baradla Főágának közepén szabadon kívánom engedni, s azután ott magára hagyom. Ezt követően körülbelül egy hétre teljesen lezárnánk a barlang forgalmát. A hét leteltével pedig felkutatnánk, hogy a róka meddig és milyen irányban jutott előre a sötétségben. A kísérlet meggyőző ereje miatt természetesen ki fogom kapcsolni a róka szimatját, hiszen ha ezt nem tenném meg, úgy a járdákon - az emberi nyomokat követve - esetleg könnyebben kitalálhatna a barlangból.
    Ezen a kísérleten, illetve ennek az eredményén nagyon sok minden függ most egy olyan probléma helyesen látása szempontjából, amely a barlangkutatók és a régészek számára, rendkívüli fontosságú és izgató. A kísérletet csak most, a téli hónapokban tudjuk lebonyolítani, amikor a barlangnak gyakorlatilag nincsen idegenforgalma, s így a vizsgált időszak alatt teljes zavartalanságot tudunk biztosítani.
    Én itt már mindent elkövettem, hogy egy megfelelő élő rókához juthassak. Sajnos, eredménytelenül. Lőve hoztak ugyan egyet, ez azonban számomra mit sem ért. Fontos szempont az is, hogy az állat lehetőleg mennél vadabb legyen, tehát pl. szelíd, az emberekhez már hozzászokott, domesztikálódott vagy fogságban született példány a célra kevésbé megfelelő.
    Kérlek tehát, légy segítségünkre! Egy felnőtt, kifejlett, minél vadabb rókapéldányt bocsássál rendelkezésemre.
    Nem tudom, erre milyen mód nyílik? Őszintén szólva eddig még nem vettem élő rókát soha és sehol. De ezt küldheted megvételre is, vagy akár kölcsönképpen. Tavasszal, ha lesznek rókakölykök, az erdészek talán tudnak fogni egyet az állatkert számára. Nekünk azonban a tavaszi időpont és a kölyökróka a fent ismertetett okok miatt sajnos nem megfelelő, ezért erre nem várhatunk.
    Nem tudom, a róka vasúton szállítható-e? Ha igen, milyen feltételekkel? Mit kell ehhez elintézni? Hálás lennék, ha a mi költségünkre megfelelő szállítóketrecben küldenétek le jósvafői címemre az állatot, a ketrecet azután természetesen rögtön visszaküldjük. Számunkra az lenne a legkedvezőbb, ha a kísérletet január első felében hajthatnánk végre.
    Válaszod, illetve a róka vételéig is szíves barátsággal köszöntelek: Jakucs."
    A levél postázása után hozzáláttam a szimatbénító terv részletes kidolgozásához. Szerencsére egyik ismerősöm révén, aki röviddel azelőtt tért haza bulgáriai útjáról, hozzá tudtam jutni néhány csepp valódi rózsaolajhoz. A drága olajat kevés alkoholban oldottam fel, s így előkészülvén a róka fogadására, vártam az állat megérkezését.
    Ekkor került kezembe az "Emberi test" című szép és igen tanulságos kétkötetes könyv. Mindjárt a 928. oldalra lapoztam, ahol a szaglás kérdésének a tárgyalása kezdődik. Itt azután, többek között az alábbi sorokat olvashattam:
    "A szaglószerv aránylag gyorsan fárad, érzékszerveink között a legfáradékonyabb. Így pl. azt a szagot, ami valamely helyiségben uralkodik, a hosszabban ott tartózkodók sokszor már nem érzik, csak a frissen belépők. A bűzös anyagokkal dolgozók is hamar érzéketlenné válnak a kellemetlen szag iránt. Az érzékszerv fáradása azonban specifikus, vagyis csak egy bizonyos ingerre vonatkozik a fáradás, más szagok megérzése jól megmarad."
    A fenti sorok egy kicsit megingatták bizalmamat. Lehetséges lenne ezek szerint, hogy hiába fecskendezném be rókám orrlyukába a nehezen megszerzett drága bulgáriai rózsaolajat? Emellett az egyéb szagingereket mégis fel tudja majd fogni?
    Nyugtalanná tettek az idézett sorok. E módszer mégse lenne olyan tökéletesen megbízható? Nem kockáztathattam a bizonytalanságot. Mi módon tehetnék azonban szert bizonyosságra ebben a kérdésben?
    Végül is úgy döntöttem, hogy kipróbálom az eljárás hatásosságát először saját magamon. Elvégre pontosan kell ismernem, mi hát az igazság"? Elérem-e a kívánt hatást, s meddig tart a szaglószerv érzéketlenné válása?
    Alaposan áttanulmányoztam az orvosi szakkönyveket. Megállapíthattam belőlük, hogy a szaglás felfogásában szerepet játszó érzékeny felület, a szaglóhám az orrüreg legmélyén helyezkedik el, közvetlenül az orrtő mögött, a homloküreg mellett. Ahhoz tehát, hogy a rózsaolajat közvetlenül a szaglófelületre juttathassam el, előbb olyan testhelyzetet kellett felvennem, amelyben az orrüreg teteje kerül a legmélyebbre.
    Nekikészültem tehát a kísérletnek.
    Hanyatt feküdtem a rekamién, úgy azonban, hogy a fejemet erősen hátraszegtem, így orrnyílásaim felfelé néztek, s minden reményem meg lehetett rá, hogy az oldat valóban a kívánt felületre fog majd becsorogni.
    Kérésemre feleségem végezte el az alkoholos rózsaolajnak orromba való befecskendezését. A szemcseppentőbe felszívatott mennyiséget egyetlen határozott nyomással bespriccelte orrnyílásaimba.
    Az első másodpercben jólesően éreztem, miként fut végig a hideg lé egyenletesen az agyam felé. Úgy tűnt, mintha valami belső csatornán pontosan a szemem mögé jutna be az oldat. A következő másodpercben azonban már elmúlt ez a hideg érzés. Mintha szeget ütöttek volna hirtelen be a koponyámba, rettenetes szúró fájdalom hatotta át az egész fejemet. Talpraszöktem és kínomban azt sem tudtam jóformán, hogy mit csinálok. Olyan iszonyatos szúró fájást éreztem, amilyenhez hasonlóra korábbi életemből nem emlékszem vissza. A tömény alkohol annyira marta egész orrüregemet, hogy a homlokomtól kezdve a kisagyamig zsibongott az őrjítő nyilallástól minden. Szemeim pillanatok alatt bedagadtak, valósággal patakzott belőlük a könny. Orrnyílásom elzárult és csak a szájamon át tudtam lélegzetet kapkodni. Azt hiszem, nem sok hiányzott hozzá, hogy fájdalmamtól megbolonduljak.
    Talán nyolc-tíz percbe tellett, mire némileg ismét elviselhetőbbnek kezdtem tartani az életet. Teljesen kimerültem, lucskossá vált addigra testemen a ruha. Az orromat dagadtnak éreztem, s bizony nem észleltem én semmiféle szagot, még rózsaillatot sem. Úgy tűnt, hogy a pattanásig feszült agyvelőm folyik el az orromon keresztül. Hihetetlen mennyiségű váladékot ürítettem zsebkendőimbe. A kísérlet alaposan sikerült. Alaposabban, mint gondoltam volna!
    Órák múltak el, mire ismét kitisztult az orrom annyira, hogy végre használhattam a lélegzetvételben. Ekkor kezdtem csak felfogni, micsoda hihetetlenül erős illata van a rózsa olajának. Valósággal émelyegtem tőle.
    Kevéssel később azonban úgy látszik tényleg kifáradhattak a szaglóidegeim, mert egyre gyengébbnek tartottam az illat töménységét. Most már arra is futotta gondolataimból, hogy a kísérlet eredményének kiértékelésével törődjem.
    Feleségemmel különféle erős illatú dolgokat, fokhagymát, ecetet, benzint és cigarettacsikket dugattam az orrom alá. Bekötött szemmel megpróbáltam felismerni illatukról e tárgyakat.
    Az első próbálkozáskor bizony még nehezen, de másnap reggel már egészen könnyen ment a dolog.
    Ez nagyon lehangolt. Bár feleségem szerint leheletem erősen rózsaillatú volt még napokkal később is, ezt én nem vettem észre, a többi szagot azonban ugyanúgy felfogtam, mint a kísérlet előtt. Mindössze a rózsaillat szűnt meg számomra létezni. A drága olajat tartó fiolát bizony hiába szimatolgattam ezentúl, teljesen érzéketlenné váltam vele szemben. Hát ez bizony nagy baj, igen nagy baj! Ezek szerint a rókánál sem érnék el ezzel a módszerrel különb eredményt. Sőt, az állatra nyilván még fokozottabb mértékben vonatkozna ez a csupán specifikus szimatbénulás, hiszen a rókának tudvalevőén a szaglóberendezése az emberénél sokkal finomabb.
    Próbálkozzam talán törött borssal vagy erős paprikával?
    Nos, nem voltam most már szilárdul meggyőződve róla, hogy ezek jobban beválnának. A nyálkahártyákat izgató, gyulladásba hozó inger megszűnése után ugyanis a szaglóképesség ismét visszaállhatna az egyéb illatokat illetően. Jobb módszert kell kitalálni, tökéletesebbet! Olyat, ami teljes biztonságot nyújtó. Rókám orrát azokkal az illatokkal szemben kell érzéketlenné tennem, amely illatok az ember és lábnyomainak sajátos szagösszetevői. Tömény emberszagot kell összeállítani. Ez lehet csakis a célravezető eljárás! Ha ugyanis ilyen illatszert fecskendeznénk az állat orrába, utána képtelen lenne - ezt most már biztosan tudtam: - a gyenge hatásfokú azonos szagnyomokat követni.
    Tömény emberszagot? Hát azt meg hogyan állítsam elő?
    Bezárkóztam laboratóriumomba. Miből is adódhat egy ember sajátos, az állatok számára jellemző illata?
    Hosszas töprengés után végül is különleges elgondolású recept szerint gyártottam meg a végleges illatszert.
    A szimatbénító oldat alapanyagául egy deci tiszta, tömény alkoholt vettem. Mindenekelőtt, hogy az ember jellegzetes izzadtságszagát megkapjam, ebbe néhány mosásra váró zoknit nyomkodtam bele, majd az oldattal egy használt gumicsizmát is átöblítettem belülről. Ezután hozzákevertem néhány csöpp benzint, majd a keverékbe cigarettavégeket, fokhagymát és vöröshagymát áztattam. Törött borsot, csípős paprikát és karbidot, rovarirtó matador-port, végül cipőpasztát, fogkrémet és füstölt szalonna darabkákat áztattam még bele. Legutoljára az egész barna színű folyadékot szűrőpapíron átszűrtem s két csepp rózsaolajjal kiegészítettem.
    Így előállítottam tehát a kívánt "komplex illatszert". Jól záró gumidugós üvegcsébe öntöttem, s most már nyugodt lelkiismerettel vártam a szegény állatot.
    Január legelső napjaiban ötven kilogramm bécsifehér nevű porfestéket is vásároltunk. Ezzel a barlangban lábnyomjelző sávokat szórtunk fel. A teljes Baradlát, körülbelül 500 méterenként jeleztük be vele. Nemcsak a Főágat, de a mellékágakat is. A lábnyomsávok mintegy 70 centiméter szélességű szőnyegként, mindenhol a barlangfolyosó teljes szélességét fogták át keresztbe, úgy, hogy bármelyik részen halad is a róka, nyomait feltétlenül észlelhessük később. A mellékelt barlangtérképen feltüntettem a létesített nyomsávok helyeit, valamint azt a pontot is, ahol a rókát a Baradla belsejében magára kívántuk hagyni. Ez a hely valamennyi bejárattól - a nemrég létesült mesterséges bejáratokat is számítva - egyaránt távol, több kilométerre volt.
    A várva várt róka január hatodikán érkezett meg a színi vasútállomásra. Az állomásfőnök kétségbeesetten telefonált, hogy vagy elvitetem tőlük két órán belül, vagy leöntik oltottmésszel, mert nem bírnak a raktárba belépni a szag miatt.
    Minthogy az ultimátum túlságosan rövid határidőt szabott meg a róka Jósvafőre való elszállításához, nem tehettem mást, a menetrendszerűen közlekedő személyszállító autóbusz kalauzát és vezetőjét kértem meg, hogy fuvarozzák el hozzánk.
    Nehezen, de a végén ráálltak. Megteszik, persze csak akkor, ha nem lesz túlságosan sok és kényes utas az autóbuszon. Azt hiszem, ez volt a legelső alkalom, amikor azon izgultam, bárcsak ne jönnének vendégek ma a barlanghoz.
    Vendégek természetesen jöttek. Az autóbusz zsúfolva volt. A róka azonban úgy látszik túlságosan szemrehányó pillantásokkal méregethette az őt cserbenhagyni kívánó MÁVAUT-osokat, mert a végén mégis csak felkerült ketrece a kocsi tetejére.
    Az események, amelyek ezután, következtek, bizonyos szempontból leginkább a népünnepélyeket juttathatták volna állatunk eszébe. Jósvafőn soha nem volt még ennyire népszerű egyetlen utas sem. Mindenki az éktelen illatú ketrec körül forgolódott s boldog volt, ha a füles legalább egyetlen lesújtó pillantásra méltatta.
    A legnagyobb izgalmat az keltette, hogy az állatkertben eléhelyezett májdarabok még mindig sértetlenek voltak. Vörös bundás barátunk tehát nyilván éhségsztrájkot kezdett. Azonnal vettünk neki a szállótól egy kiló marhahúst. Hátha ez jobban fog ízleni? A hús se kellett neki. Rettentő sunyi mód pislogott, de nem nyúlt semmihez.
    Érdekes megfigyelni, hogy ilyen helyzetben mindenki egy csapásra rókaszakértővé válik. Gizi az étvágytalanságot szomjúsággal magyarázta. Egy tányérban tehát óvatosan tiszta vizet csúsztattunk be a ketrec résnyire megnyitott csapóajtóján át. A vörös nem ivott. Sőt perceken belül kiborította a vizet s a tányért is összetörte. Most már én is kezdtem sajnálni, hogy nem fogadtam meg feleségem óvatos tanácsát. Valóban kár volt porcelántányérban nyújtani eléje. A macskatányért azonban mégsem láttam jónak, mert tartottam tőle, hogy az idegen ragadozószag talán megvadítaná a féltett jövevényt.
    Garan Lajos túravezető értékes ötlettel jött. Adjunk a rókának élő tyúkot. Azt nyilván meg fogja enni és a vérével még a szomját is olthatja.
    Helyes! Rohanás a községbe tyúkot vásárolni! Mizser Károly húsz percen belül hozza is már: a kakast.
    - Ó te kedves jámbor, hát nem kakas kell ide, az fertelmes sarkantyújával esetleg még kárt is tehet állatunk szemében!
    Erre bizony nem gondolt Károly. Most már azonban mindegy, megpróbáljuk így is. Igen ám, de hogyan tegyük be a kakast a ketrecbe, hogy közben el ne illanhasson Csalavér koma?
    Egy apró ládába gyűrjük hát ügyesen a szívszaggatóan jajgató madarat, s e láda nyitott oldalát hozzászorítjuk a csapóajtóhoz.
    Micsoda izgalom! Az ajtó felemelése után egy villámcikázás, a róka és a kakas íme szempillantás alatt helyet cserélnek. Huh, végre már sikerült valamit elérni! A kakas bent van a róka ketrecében, a róka azonban nincs.
    Addig dörömbölünk a láda oldalán, míg nagysokára a koma is visszamenekül ismét a ketrecbe. Újból lezárjuk a csapóajtót, de most már szerencsére együtt a két állat. A ketrec nem valami túlságosan bő, foglyaink tehát szoros érintkezésre vannak kárhoztatva. A hölgyek ezt már nem bírják idegekkel tovább. A tragédiát végignézni már csak az erősebb idegzetű férfiak maradnak a helyszínen.
    A tragédia azonban nem akar kibontakozni. A kakas időnként ijesztőket üvölt, a róka pedig változatlanul lapul a ketrec ellenkező sarkában. Bizonyára tőlünk fél szegény, a sok szemlélőtől. Segítünk ezen is. Bevisszük a ketrecet fáskamránkba, azt kulccsal bezárjuk s elküldök még a tájáról is mindenkit. Teljes csend és nyugalom kell a rókakomának!
    Négy órán keresztül senki, én sem lépek be az ólba. Tovább azután már nem győzzük türelemmel a várást. Kinyitjuk az ajtót s óvatosan belopakodunk. Hallatlan illatfelhő köszönt. S még Brehm azt állítja, hogy a róka bűzmirigye ibolyaszagú!
    A látványtól megrökönyödünk. A róka ott lapul a ketrec egyik sarkában, a kakas pedig - él. Méghogy él! Egyenesen a róka feje tetején ül!
    Micsoda jellem lakozik ebben az állatban! Ez képes lesz a végén éhségsztrájkját egészen a haláláig húzni. Hogy ennyire félénk vad legyen egy róka, igazán nem gondoltuk volna. Nézzük csak, a kísérőlevélben mit ír róla Anghi professzor?
    "Kedves Barátom! Nagyon örülök, hogy az elküldött rókával segítségetekre tudok lenni kutatásaitokban. Remélem, hogy meg fogjátok oldani problémátokat. Ami a róka visszaküldését illeti, illetve egy csereróka elküldését, ezt csupán adminisztratív lebonyolítás miatt kérem. Azonban több állat befogásával ne fáradjatok, mert tavasz folyamán általában szoktak ajándékképpen rókákat behozni.
    A rókával kapcsolatosan a következő adatok állanak rendelkezésünkre: 1959. augusztus 2-án hozták be hozzánk. Az állatot két nappal előbb fogták be, 1958-as születésű nőstény állat.
    Szíves barátsággal üdvözöllek: Anghi Csaba."
    Ezek szerint tehát a róka valóban nem állatkerti születésű, az emberi környezethez nem túlságosan hozzászokott példány. Ez némileg menti vadságát, azért mégis nagyon aggódunk, nem pusztul-e éhen a végén? A kísérletet emiatt mindjárt másnapra kitűzzük s addig együtthagyjuk a kakassal rókánkat. Hátha az éjszaka folyamán mégis meggondolná magát?
    Sebtében összeállítom a rókaexpedíciót. Feltétlenül részt kell venni benne valaki olyannak, aki majd meg is meri fogni az állatot. Ez Tomka Gyuri lesz, az elismert vadásztekintély. Legalább bebizonyíthatja, hogy igazán nem fél a róka fogaitól. Gyuri természetesen vállalkozik reá. Várnay Berci lesz a vadász segédje. Szereti az ilyen munkát.
    - Légy afelől nyugodt igazgató kartárs, hogyha én megmarkolom a lábait, olyan róka nincsen, ami elszaladna!
    Ez is rendben lenne hát. Garan Lajos és Mizser Károly lesznek a "hordárok". Ők viszik rendeltetési helyére a ketrecet. Én az illatszert fogom orrába spriccelni, Gizi pedig majd a fényképezőgépet kezeli. Több személyre nincs is szükség. Ez is bőven elegendő.
    Késő estig folyik a terv minden részletének alapos megvitatása. Gyurka javaslatára alumínium füljegyet is készítünk még elő. A fémlemezkébe, amelyet majd az állat fülébe csiptetünk, az alábbi szöveget véssük be: "Aggteleki Cseppkőbarlang, 1960. I. 7." Ha netán felszínre találna mégis a kis zsivány, előbb-utóbb majd csak puskavégre kerül, s akkor jó lesz ez a személyazonossági jel a felismeréséhez.
    Megállapodunk abban is, hogy kosztot nem hagyunk benn számára a barlangban. Ha eszik még ma éjjel, akkor eszik, ha nem eszik, az az ő baja.
    Gyurka részére előkeressük szekrényem mélyéről a bundabéléses bőrkesztyűt. Ezzel mégis nyugodtabban nyúlhat majd hozzá, mint puszta kézzel. Bár félős, hogy hegyes fogaival még az ilyen kesztyűt is át tudná harapni.
    Kiderül, hogy a kesztyű erősen naftalinos szagú. Puff neki, egy újabb illat, amit eddig nem kalkuláltunk bele a komplex emberszagba. Előveszem tehát ismét a fiolát és egy késhegynyi naftalint is szórok az oldatba. Szegény állat, ha ezt is túléli, igazán megérdemel minden elismerést! Még a kakaspecsenyét is!
    Rókánk azonban nem túlságosan tarthatott igényt elismeréseink megnyilvánulására. Ez másnap reggel derült ki, amikor a kakast még mindig a legjobb egészségben találtuk. Legfeljebb, hogy kissé átvette a róka szagát.
    Nem tehettünk mást, mint beletörődtünk a megváltoztathatatlanba. Csalavér tehát éhen indul neki kiszámíthatatlan barlangkutató útjának. Nagyon meg lehetett rémülve a kis bohó!
    De gondolom, kakas sem csodálkozott még annyira, mint a mienk e szépemlékű nap délutánján, amikor ismét visszaeresztettük megszokott tyúkjai közé. Hát hogyne csodálkozott volna szegény, amikor a két napja még oly megértő tyúkok most hangos pánikkal rohantak szét a környékről is, ahol ő megfordult. Hogy minek lehetett ekkora hatása, talán a szagának, talán az önérzetét bántó lelki tusák okozta megviselt és ábrázatán tükröződő idegállapotának, ezt legfeljebb a tyúkok tudnák eldönteni.
    A rókával felszerelt expedíciónk a kora délelőtti órákban indult el földalatti útjára. Mindössze talán háromszor pihentünk meg útközben, úgyhogy rövid két és fél óra alatt a kiszemelt pontra értünk ketrecünkkel. Ez a hely a Baradla aggteleki kijáratától számított háromezredik méternél volt.
    A Baradla magyarországi oldalán akkor már négy bejárati nyílás létezett. Ebből kettő, az ősi bejárat és a denevérági kijáró közvetlenül egymás mellett, a barlang aggteleki végénél volt, kísérleti pontunktól három kilométernyire. A vöröstói, ez idő tájt használaton kívül álló bejárat el volt ugyan falazva a külvilágtól, de azért ott is akadt egy akkora nyílás, melyen át egy róka könnyen kibújhatna. Ez a pont szintén távol esett ide: két kilométerre. A barlang jósvafői bejárata pedig négy kilométer távolságban nyílott.
    A csehszlovákiai barlangszakasz kijárataival nem kellett törődnünk, mert azok egyrészt lényegesen távolabb feküdtek, másrészt pedig nem valószínű, hogy a róka vállalkozna az oda való eljutáshoz szükséges szifonúszásokra.
    Nyomsávrendszereink tökéletesen ki voltak építve, bármerre haladna is tehát esetleg Csalavér, utólag útvonalát rekonstruálhatjuk.
    A tett helyén még egyszer megvizsgáltunk mindent, felállítottuk a fényképezőgépet, majd a részfeladatokat, mozdulatokat előre berögzítve, hozzáláttunk az állat kiszabadításához.
    Tomka Gyurka bőrkesztyűs kezével pillanatok alatt nyakoncsípte ketrece mélyén a rókát. Olyan ügyesen szorította meg hátul a nyakszirtjét, hogy az állat nem tudott se harapni, se elmenekülni.
    Miután kihúzta ketrecéből, első feladat a füljegy felrakása volt. Várnay Berci egy előre odakészített tűzifa hasábot tartott az állat füle alá, s ugyanakkor jól kiszámított mozdulattal, kalapáccsal és egy üres rézpatronnal kilyukasztotta annak fülkagylóját. A rókának egyetlen hangja sem volt e művelet alatt. Mindössze a tűzifába harapott bele, ebbe azonban olyan energiával, hogy azonnal leszakadt a kérge. Berci a vérző lyukon át feldrótozta a fénylő füljelet, s most már valóban nem volt hátra más, mint az illatszerakció.
    Szegény kis Csalavér! Én tudtam, mi vár rá. Mégsem lehettem kíméletes hozzá. A szörnyű oldattal mindkét orrüregét telefecskendeztem. Hangja még most sem volt, csak kapart, rúgkapált és tuszkolt erősen. Attól féltünk, hogy meg fog veszni pillanatokon belül.
    Károly, Lajos és Gizi ekkor már fogták is a ketrecet. Indultak kifelé. De mi se néztük soká az állat vergődését. Útjára bocsátottuk, s rohantunk a többiek után.
    Az volt az érzésein, hogy erre a jobb sorsra érdemes állatkára távozásunkkal az örök sötétség vesztőhelye borult. Azé a sötétségé, amelyből csak egy kiút létezik: a megváltó halál.
    Társaim is hasonlóan vélekedtek s így eléggé nyomottá vált a hangulatunk. Megállni nem akartunk sehol, sőt minél gyorsabban, szinte futva igyekeztünk elhagyni a barlangot. A tudomány néha szentesíti az ilyen kegyetlen állatkínzásokat, mi mégis úgy éreztük itt most magunkat, mint valami gonosztevő, aki egy nála gyengébb élővel szemben brutálisan, jóvátehetetlenül vetkezett.
    Igen, mi mindnyájan tudtuk, mit jelent a Baradla csendje, a barlang éjszakája. A legrettenetesebb, legborzasztóbb börtön ez, amelynek falait a végtelen sötétség minden érckapunál szorosabbra zárja. Nincs az a barlangkutató, nincsen az a túravezető, aki onnan ki tudna vergődni, ha lámpája elalszik. Ha nem jön segítség, ha nem hoznak világot, a legnyomorultabb halál vár a bennrekedtre.
    A Baradla nem segít a bajbajutottnak. Csak kíméletlenül, kiszámítottan méri a haláltusa idejének perceit. Az ütemesen itt is, ott is aláhulló vízcseppek csattanásával irgalom nélkül jelzi a vég közeledését. Nem tőrrel, nem golyóval, nem méreggel fojt meg a cseppkőország, hanem észvesztő csendjével és az idővel, amiből éppen olyan végtelen sokkal rendelkezik, mint az abszolút mély sötétségből. Ez a kibírhatatlan benne.
    A Baradlában először megőrül az ember, s csak azután pusztul el.
    Lassan, de biztosan.

FEJLEMÉNYEK A SZÍNI VONATON

    Mi tagadás, akadnak a MÁV-nak olyan vasútvonalai, amelyeken gyorsvonatok még nem mernek közlekedni, Igaz, személyvonatok is csak megfontoltan. Egyik ilyen pályatest éppen a Miskolc-Szin közötti.
    Nagyfontosságú vonal ez, nemcsak azért, mert erre lehet vasúton a legkönnyebben megközelíteni az aggteleki barlangvidéket, de egyébként is. Kitűnik a bódvai vasút roppant jelentősége mindjárt abból a tényből is, hogy már 1870-ben megépítették e pályatestet. Sőt, olyan remekbe csinálták meg akkor, hogy azóta is bírja felújítás nélkül! Az 50 kilométeres szakaszon két és fél óráig pöfög a személyszállító gőzös.
    Hatalmas dolog ez és felbecsülhetetlen előnyei vannak! Hiszen a menettempó a természetrajongó utasnak bőven nyújt időt és alkalmat a táj szép részleteiben való alapos elmélyültségű gyönyörködésre. Mi, akik e vidéken lakunk és rendszeresen közlekedünk a Bódvavölgy vasútján, őszintén drukkolunk az 1970-és évnek. Bizonyára emlékezetes és világraszóló módon fogja ugyanis majd megünnepelni a MÁV e felújítás nélkül is működő vonal nagyszerű százéves jubileumát.
    Nos, a fáklyás expedíció előkészítésének egyik legfontosabb elvi megbeszélése ennek a vonatnak a belsejében zajlott le Szin és Miskolc között.
    A róka barlangba zárása után néhány nappal Várnay Bercivel Pestre igyekeztünk. Színben felszállt hozzánk Arany József, a Meteorológiai Intézet kiszállásról hazafelé térő munkatársa is. Beszélgetni kezdtünk. Természetesen a bennünket leginkább érdeklő, izgató problémákról, így elsősorban a tervezett fáklyás expedícióról.
    Munkatársaimmal már korábban megállapodtunk abban, hogy az őskori emberek rekonstruált világítószerszámának kipróbálása végett február elején járjuk végig a barlangóriást. A mai napig néhány részletkérdésben is megegyezésre jutottunk. Ilyen részletkérdések például a következők voltak:

1. Az aggteleki bejárattól kiindulva, végig kell mennünk a barlang Főágán egészen az Óriások-terméig és vissza,
2. Semmiféle olyan felszerelési tárgyat nem vihetünk magunkkal, amelyekkel a történelem előtti barlanglakók nem rendelkeztek.
3. A kísérleti expedícióban csak férfiak vehetnek részt, de legfeljebb 5-6 ember szükséges.
4. A barlangi mesterségesen épített utakat, hidakat sehol sem használhatjuk előrejutásunk során, hiszen akkor nem látnánk világosan, milyen nehézségeket kellett az ősi barlangjáróknak legyőzniök.
5. A barlangba előre nem készíthetünk be semmit. Csak annyi felszerelést (tűzifát, világítószerszámot és élelmet) viszünk be, amennyit a hátunkon nagyobb nehézségek nélkül is elbírunk.
6. Biztonsági világítószerszámot természetesen vihetünk: lepecsételt csomagban, amit azonban csak végszükség esetén, akkor bonthatunk fel, ha az őskori fáklyák cserben hagynának s a sötétségben reménytelenné válna a helyzetünk.
7. Tanulmányozni fogjuk, miként gyújtottak tüzet a régi barlanglakók. Kovával, taplóval vagy pedig fadarabok összedörzsölésével? Természetesen a mi tűzgerjesztő készségünk is ugyanaz lehet csak, ami az övéké volt.
8. A kísérletbe legalább egy olyan külső szakembert is bevonunk, aki a kívülállók szemében is tárgyilagos, "családunktól idegen" tanúként teszi meg velünk a földalatti utat. Erre a célra dr. Dénes Györgyöt, a budapesti Vörös Meteor Barlangkutató Szakosztálya vezetőjét szemeltük ki. Dénes Gyurka első szóra örömmel vállalkozott az érdekesnek ígérkező kísérleti útban való részvételre.

A RÓKAÉRV IGAZI ARCA

    Rendszerint úgy szokott az lenni, hogy miután nekilendül az események kereke, ahelyett, hogy ismét megállana, egyre sebesebben forog tovább, így azután néha az ember meglepő fordulatokkal is szembe találkozhat.
    Ilyen meglepő eredményeket kaptunk január 16-án, amikor végre kilencnapos vesztegzár után elindultunk a Baradla mélyére, hogy felkutassuk szerencsétlen rókánkat.
    Felderítő expedíciónk összeállításában figyelembe kellett vennem néhány fontos szempontot. Mindenekelőtt azt, hogy puskás ember is legyen velünk. Valóban nem tudhattuk ugyanis, mi történt időközben a rókával? Könnyen lehetséges, hogy az eltelt kilenc nap során éhenpusztult odabenn a föld alatt. Hiszen már korábban is éhezett néhány napon keresztül. De az is előfordulhat, hogy kínjában megveszett. Egy ilyen kiéhezett, veszett rókával való barlangi találkozás kétes esélyeire csakugyan nem árt gondosan felkészülni. Megkérem tehát ismét Tomka Györgyöt, vadászpuskájával együtt vegyen részt ő is az újabb expedícióban.
    Számíthattunk arra is, hogy esetleg a róka valami szűk, ember számára alig járható oldalnyílásba kószált el. Ha netán a nyomok valahol ilyen helyre vezetnének, természetesen ott is követnünk kell az állat útját. Ezért azután felkészültünk a vízben, sárban való esetleges hasoncsúszásra is.
    Megfelelő csizmát, ócska barlangjáró ruhát öltöttünk magunkra s megtöltöttük karbidlámpáinkat. A rókakereső út tagjaiul állandó munkatársaim közül Berecz Lajos és Szűcs Miklós túravezetőket vettem magam mellé. Végül, hogy egy teljesen kívülálló tanúnk is legyen, a Tengerszemszálló egyik üdülővendégét, Megyeri Ferenc lajosmizsei lakost kértük még fel a szíves közreműködésre. Némi élelmet csomagoltunk ezután be, hiszen nem tudhattuk, meddig kell most egyfolytában kutatnunk a cseppkőország mélyét. Felszereléseinket a fényképező berendezések tették teljesebbé.
    Barlangi útunkra Jósvafő felől indultunk, reggel kilenc óra tájban.
    Az óriástermi víznyelőnél levő lábnyomsávunk érintetlen volt. A róka tehát nem járt erre. Ugyanezt tapasztaltuk a Csillagvizsgálónál, majd a 4800. méternél lehintett fehér szőnyegen is. E tapasztalatok megerősítették bennünk azt a hitet, hogy a szegény vörös bundás valóban még most is abban a körzetben tartózkodik, ahol elengedtük. Kevéssel tovább, a vöröstói kijárathoz vezető rövid oldalfolyosó torkolatában létesített fehér lábnyomsávunk azonban merőben másról tanúskodott. Ezt ugyanis három sor világosan felismerhető rókalábnyom díszítette.
    Megtorpantunk előtte és vizsgálni kezdtük közelebbről. A nyomsáv ezen a helyen mintegy másfél méter szélességű alagút talaját fogta át. A nyomok e szőnyeg közepén tűntek fel, a falaktól csaknem egyenlő távolságnyira.
    Kiértékelésük első pillanatban nem tűnt könnyű munkának, hiszen a talplenyomatok egy része kifelé, a kijárat irányába, más része azonban befelé, a barlang belseje felé haladó mozgásról tanúskodott. Szerencsére a róka lábnyomai szép egyenes vonalban, szinte zsinórszerűen helyezkedtek el egymás mögött, így azután az alaposabb szemügyrevétel során megértettük az itt történteket.
    Két nyomsáv vezetett kifelé, egy pedig befelé, a barlangba. A nyomok magyarázata most már világos volt. A róka e szakaszon összesen háromszor járt. Legelőször a barlang belseje felől érkezett ide, áthaladt nyomsavunkon és továbbment a kijárati nyílás felé. Azután ismét visszatért onnan, újból áthaladt a nyomsávon, s bement a barlang belsőbb részeibe, ahonnan azonban megint csak visszatért s úgy látszik: jelenleg e nyomsávon kívül, talán a felszínen tartózkodik. A legutolsó nyomok félreismerhetetlenül kifelé vezetnék, a kijárat irányába.
    A váratlan leletnek igen megörültünk. Állatunk tehát nem pusztult el mégsem az örök éjszaka sötét börtönében. Nem maradt meg azon a helyen, ahol elengedtük, hanem kinyomozta a felszínre vezető hosszú útvonalat. Ez a lábnyomsáv a róka szabadonbocsátási helyétől 1752 méter távolságra fekszik.
    A kijárathoz vezető alagútban elindultunk tehát mi is az elfalazott, a felszínre vezető nyílás irányába. A táróban, majd a lépcsőkön több helyen találkoztunk itt is a róka járásának emlékeivel. Ahol lágyabb iszapréteg borította a lépcsők tetejét, mindenütt felismertük a koma talphelyeit. Végül odaértünk a rakott sziklafafalhoz. E fal zárja el tehát jelenleg a Baradlának ezt a múlt század végén nyitott kijáratát.
    A kőfal egyik szélénél a külső fehér fény világított be egy szűk lyukacskán át. Sőt, e nyílás körzetében kevés havat is találhattunk. A téli hófúvások sodorták be a külszíni pihéket. Világosan felismerhettük a róka lábnyomait a hóban is. Háromszor járt itt is az állat. Kétszer mászott kifelé a lyukon, egyszer pedig bejött.
    A kétségek most már teljesen eloszlottak. Rókánk megmenekült. Kiment a barlangból. Hogy miért, miért nem: a felszínről még ismét visszatért egy alkalommal. Jelenleg azonban megint kívül tartózkodik.
    Fellélegeztünk. Megdőlt tehát a rókaérv! Ez az állat igenis pompásan tud közlekedni a sötét barlangokban!
    Miután lefényképeztük az állat lábnyomait, újból elsimítottuk a fehér jelzősávokat. Ki tudja, nem tér-e valaha még ismét vissza a külső világból? Most már roppant kíváncsian mentünk tovább, hogy szemügyre vehessük a többi nyomsávot is, merre járt állatunk a Baradla éjszakájában?
    A megtett útvonal utólagos rekonstruálásában nem volt nehéz dolgunk. Még ha nem hintettük volna fel a barlang talaját helyenként fehér jelzőfesték porral, akkor is elárulta volna a lágy iszapréteg, merre járt a koma. A legtöbb szakaszon világosan kirajzolódtak a jellegzetes rókanyomok.
    Hét óra hosszáig tartó gondos vizsgálat után megrajzolhattuk a Baradla térképén a róka által megtett pontos útvonalat. Az általa végigjárt út hossza jó ötkilométeres volt. (Lásd a mellékelt térképet!)

A Baradla-barlang térképe a rókakísérlet eredményeinek feltüntetésével

    Rókánk a háromezredik métertől, ahol szabadon bocsátottuk, először Aggtelek irányába indult el. Nyolcszáz méteres útvonalon követte a barlang Főágát Aggtelek felé. Ekkor eljutott a Törökmecsetág nevű oldalfolyosó torkolatához. Itt befordult ebbe a szűk melléksikátorba. Száztíz méternyire előrehatolt benne. Akkor meggondolta magát, egyszerűen visszafordult és kiment ismét a Főágba.
    A barlang főfolyosójában azonban most már nem Aggtelek felé folytatta az utat, hanem Jósvafő irányába fordult. Ismét végigjárta szabadonbocsátási helyéig a már egyszer megsétált nyolcszáz méteres barlangszakaszt, s ment tovább zavartalanul a Baradla széles alagútján. Amikor a Retekág torkolatát elérte, oda is bekukkantott. A Retekágban egy teljes kilométernyire hatolt előre. Ott azonban, nem tudni miért, ismét meggondolta magát, s visszatért újból a barlang Főágába. Ebben azután megint csak Jósvafő felé haladt. Tökéletes biztonsággal fordult be a vörös-tói kijárathoz vezető szűk oldalágacskába, s végül is kibújt a már említett kis nyíláson át a felszínre.
    Hogy a fenti út megtételéhez mennyi időre volt szüksége, nem lehet utólag pontosan megállapítani. Egy azonban biztos. A róka a barlangból első alkalommal már napokkal korábban kisétált. A felszínről azóta megint visszatért egyszer, de ez alkalommal csak mintegy háromszáz méternyire hatolt be a bejárattól.
    Talán már itt megemlíthetem, hogy a későbbiek során - mint ezt tapasztaltuk -, még hetekig rendszeresen visszajárt állatunk a Baradlába.
    A vöröstói táróban levő lábnyomsávjainkon mintegy három héten keresztül észleltük a rendszeresen szaporodó kifelé és befelé vezető lábnyomokat. Nem ijedt tehát meg egy cseppet sem attól a sötét sziklavilágtól, ahol annyi kellemetlen élmény érte korábban és amelytől mi annyira féltettük még az életét is. Az önkéntes visszatérések és barlangi csavargóutak inkább ennek az ellenkezőjét bizonyítanák. A róka nagyon is otthonosan érzi magát a hatalmas barlangok mélyén!
    Igen feltűnő és mindnyájunkat meglepő körülmény volt az is, hogy állatunk a barlangrendszerben nem úgy közlekedett, ahogy azt elvárhattuk volna tőle. Arra számítottunk, hogy sötét útján őt a sziklafalak fogják esetleg vezetni, azokhoz simulva keresi majd útját. A mindenfelé jól látható lábnyomok ezzel szemben igen furcsa dologról győztek meg bennünket. A róka mindenhol a tágas barlangfolyosók pontos mértani tengelyvonalában, a falaktól egyformán távol tartva magát, tétovázás nélkül, egyenesen haladt előre, úgy, mintha csak látott volna. Nem vette őt rá ennek a tengelyvonalnak az elhagyására sem a kiépített járda, sem a patak medre, de a hidak, sőt még a kisebb sziklaakadályok sem. Ha a barlangfolyosó középtengelyébe esett a gyalogút, akkor azon haladt, ahol azonban ez eltért a tengelyvonaltól, ott ő is letért róla és ment vízmedencéken, iszapgázlókon, mindenen keresztül, gondosan ügyelvén arra, hogy a barlang sziklafalai mindkét oldalon egyenlő távolságban maradjanak tőle. A Főág képzeletbeli tengelyzsinórjából mindössze három helyen tért ki: az oldalágaknál. Ezeken a helyeken is azonban, amikor elérte az oldalfolyosó torkolatát, szinte derékszögben fordult meg és tétovázás nélkül vette az irányt az oldalág folyosójának közepébe. Azokon a pontokon, ahol a Retekágban, illetve a Törökmecsetágban visszafordult, semmiféle nehéz szakasz vagy akadály nem állott útjában, ami úticéljának megváltoztatását számunkra is érthetően indokolhatta volna.
    Állatunk a barlang tengelyvonalából a Csikóstanya nevű pihenőhelynél tért még el. Itt hosszabb állomást tarthatott. A fa asztallapot, valamint a lócák deszkaanyagát hihetetlen mértékben összerágta, felhasogatta.
    Ennek a cselekedetnek sokáig nem értettük meg az okát. Csak jóval később, a fáklyás expedíció során, amikor az egyik éjszaka magam is sötétségben, fáklya nélkül tapogatóztam ezen a helyen, eszméltem rá, mi vezérelhette ilyen gondolatra a szegény rókát. (Lásd a 10. számú jegyzetet,) Ezek az asztallapok és lócák ugyanis igen gyengén, de a sötétséghez hozzáedződött szem számára jól észrevehetően világítanak. Sejtelmes, kékes-fehér lidércfényt bocsátanak ki magukból. Talán a fa anyagában lezajló korhadási folyamat egyik érdekes megnyilvánulási formája lehet ez. A rókát a gyenge fényjelenség kitérítette meghatározott útvonalából s - talán, mert arra gondolt, hogy a fény útját követve felszínre juthatna - mindent elkövetett e tárgyak széjjelrágásáért. Csak sokára döbbenhetett reá, hogy mégsem itt kell keresnie a szabadság felé vezető utat.
    A fent leírt megfigyeléseink meggyőzően bizonyították, hogy az állatot a kifelé való útkeresésben, a barlangban való közlekedésben nem a szaglása vezette. A szimatbénítás tökéletesen sikerült. A róka nem a járdákat, a kitaposott gyalogút vonalát követte, hanem a barlangalagút mindenkori középvonalát, ami gyakran nagyon távol esik az emberi útvonalaktól. Ugyanakkor azonban az is bebizonyosodott, hogy ez az állat valami olyan különös érzékkel rendelkezik, aminek a mibenlétével még nem vagyunk tisztában.
    Kizárt dolog, hogy - a Csikóstanya említett lócáin kívül - a leggyengébb fényhatás is érhette volna a róka szemét. A barlangfolyosó mennyezetét száz-százötven méter vastagságú tömör mészkő sziklaréteg képezi, amely semmiféle fénysugárzást nem bocsát át magán. A barlangban a sötétség a szó legszorosabb értelmében abszolút. Az állaton tehát a szemei sem segíthettek.
    Csakhogy akkor meg miféle érzékszerve lehet még, amellyel szinte tökéletesen biztonságossá, határozottá és céltudatossá tehette magának az előrehaladást? Amivel valósággal láthatóvá varázsolta maga előtt a sötét barlangot? Amivel biztonságosan és csalhatatlanul megérezte mindig a sziklafalak távolságát, akkor is, ha azok tíz méternyire voltak tőle, akkor is, ha csak egy méterre? Talán a sajátmaga keltette zajok hangjainak visszaverődéséből, a fülével tájékozódott? Talán teste hőkisugárzása s annak a sziklafalak távolságától függően változó parányi eltérései kalauzolhatták? Talán ultrahanggal dolgozik ő is, mint a denevérek? Esetleg bajuszszőrei vezérlik mint parányi antennák? Adó és felvevő készülékek ezek?
    Nem, még nem tudni, hogy mi itt az igazság. Egy azonban tény. Kell lenni valahol olyan műszerének, olyan érzékszervének, ami végül is megmentette őt az elpusztulástól, s amit a biológia nem ismer, nem vesz számításba. Ez a szerv pedig nem azonos az orral és a szemmel, másban keresendő.
    Többé-kevésbé fejlett vagy elkorcsosult formában nyilván a többi állatnál is fellelhető ez a csudálatos érzék, sőt még az ember is rendelkezik vele. Sokszor megfigyeltem már én is magamon, hogy az esetben, ha elalszik a barlangban lámpám és vaksötétben, tapogatózva keresem az utat, mindig megérzem, ha valami akadály van az arcom előtt. Ösztönösen odanyúlok ilyenkor, és valóban ott van a sziklafal. Hogy ennek a megérzésnek a mibenlétét mi magyarázza meg, egyelőre nem tudom megfejteni, de nemegyszer tapasztaltam, hogy ilyesmi materiálisan létezik. Talán nem ártana, ha további kísérleteket végeznénk e rejtély tisztázása érdekében.
    Tomka Gyurkával, aki már valóságos barlangi állatszakértővé képezi itt ki magát, megbeszéltem, hogy valamelyik következő télen, amikor a barlang gyenge idegenforgalma az efféle vizsgálatokat ismét lehetővé teszi, újabb állatokkal végzünk hasonló kísérleteket, mégpedig nemcsak rókákkal, hanem macskákkal is.
    Nem kimondottan barlangkutatói feladat, amire vállalkozunk, igaz. De mégis csak a barlangkutatás problémái között találkoztunk vele s a természetnek, az életjelenségeknek egy olyan újabb ismeretlen arca ez, ami az embert további vizsgálatokra ösztönzi. Én legalábbis mindig úgy voltam vele, hogy nem tudtam megbékélni addig, amíg egy jelenséget nem magyarázhattam meg magamnak, s e magyarázat nem illett bele teljesen a világképembe. Számomra megnyugtatóbb érzés, ha meg is értem a világot, amelyben élek, s nemcsak elhiszem azt, hogy van egy világ, nyilván kell lennie, hiszen sok tekintélyes ember állítja, hogy ilyesmi létezik.
    Nos, a rókakísérlet végeredményének megismerése után egészen más szemmel kellett a Révészék által talált meseországi rókacsontvázra gondolnunk. Az a rókacsontváz ezek után egyáltalában nem szolgálhat egy meseországi korábban létezett barlangbejárat melletti döntő bizonyságul. Ha ugyanis napjainkban képes ez az állat sok kilométeres földalatti utat könnyedén bejárni, miért ne lett volna képes évszázadokkal korábban a meseországi róka? Kísérletünk azt igazolta, hogy nincs a róka számára semmi komoly akadály, ami meggátolhatná őt abban, hogy akár a Meseországig is behatoljon az aggteleki barlangbejárattól. Legfeljebb még azon kellene kissé gondolkozni, hogy egy róka miért vállalkozna önkéntesen egy ilyen hatalmas alvilági útra?
    Erre a kérdésre azonban már nem nehéz feleletet lelni. A barlang meleg, párázó nyílása a mi kísérleti rókánkat is sokszor visszacsalta a Baradla mélyére. Nyilvánvaló, hogy a komoly téli hidegekben örömmel húzódik be minden állat a kínálkozó, melegen párázó földalatti üregekbe. Ha pedig ez az állat történetesen róka, akkor előbb-utóbb arra is rájön, hogy az ilyen tágas sziklabarlangok nemcsak menedékhelyet, de pompás vadászterületet is nyújtanak számára. Tele vannak ugyanis denevérekkel, amelyek a barlang legmelegebb, tehát a bejáratoktól legtávolabb eső nyugodt részeiben gyűlnek össze telenként, hogy többezres tömegekben összekapaszkodva, téli álmot aludjanak mélyen a föld gyomrában.
    A Baradlában több helyen figyelhető meg a denevérguanó-dombok tanulsága szerint ilyen régi téli denevértanya helye. Az egyik kedvelt bőregér-pihenő éppen a Meseország s annak előtere, az óriástermi Karzat. Rengeteg denevérguanó halmozódott itt fel az évezredek során. A másik szokásos pihenő tanya az ugyancsak vakon végződő Rókaág nevű barlangfolyosó vége. Lám-lám, ha az ember alaposabban utánanéz a szakirodalomban, még az is kiderül, hogy Raisz Keresztély is lelt 1801-ben ennek a folyosónak a végében egy rókacsontvázat. Éppen emiatt nevezte el Rókabarlangnak a Baradla e részét. (Lásd a 11. számú jegyzetet.)
    Révészék rókacsontváza tehát az Aggteleki-cseppkőbarlangban nem egyedülálló lelet. Feltűnik azonban az is, hogy mindkét állat földi maradványai a barlangnak olyan szakaszából kerültek elő, ahol a denevérek is tömegesen tanyáztak. Vajon nem gondolhatunk arra, hogy éppen az ő kedvükért jártak oly lelkesen barlangot kutatni a sunyi orvvadászok?
    Hogy a denevérpecsenyével jóllakott rókák miért pusztultak el? Hát egyszerűen azért, mert egyszer valamikor mindenkinek el kell pusztulnia. Még akkor is, ha róka képében látott napvilágot a szóban forgó illető. Természetesen nem a bőregerektől halt meg ez a két róka a barlangban. De magától értetődő most már az is, hogy évezredek során rajtuk kívül még rengeteg más róka is bejárhatott téli denevérvadászatra az öreg Baradlába. Ami az egyiknek paradicsom, paradicsom az a másiknak is. A Baradla mélyéről természetesen így rengeteg róka jött ismét ki is a felszínre, miután ott vadászszenvedélyét és étvágyát lecsillapította. A rengeteg közül azonban akadt egy mind a Meseországban, mind a Rókaágban, amely végül is már nem jött többé elő, mert ott érte utól a végzete, ami a többi társaira történetesen máshol, talán a felszínen köszöntött.
    Nincs ezen mit csodálkozni! Ahol sok légy él, ott sok légy pusztul el is. Ahol sok denevér jár, ott nemcsak sok guanót, hanem sok denevércsontvázat is lehet idővel találni. Ahol sok róka jár, ott miért ne lelhetnénk tehát később néhány rókacsontvázat is?
    Gondolkozzunk csak! Ha a Meseországnál valóban létezett volna valaha egy nyitott barlangbejárat, úgy ezen keresztül és a barlang másik végén, az aggteleki barlangbejáraton át szellőzve, a Baradlának erős átmenő léghuzatúnak kellett lennie. Ebben az esetben a Meseország kellemetlenül szellős hely lett volna. A denevérek nem járnak az ilyen barlangrészbe téli álmot aludni. Ezt igazolja az a megfigyelés is, hogy a Denevérág nevű barlangfolyosóból, amióta ott is megnyílt az újabb bejárat, másfelé, melegebb barlangrészekbe húzódtak a korábban tömegesen ott pihenő, téli álmot alvó denevérek. Ha tehát a Meseországhoz régen szívesen ragaszkodtak, márpedig ezt az ottani guanófelhalmozódás tömege fényesen bizonyítja, ott ezek szerint sohasem volt barlangbejárat!
    De még, ha mindezek ellenére létezett volna is, akkor sem tudnánk a róka bennrekedését és feltételezett eltévedését hihetővé tenni. Ha ugyanis a mi kísérleti állatunk, amelynek szaglása se volt, sőt, amely nem a saját lábán jutott be a barlang közepére, sok kilométeres út kényszerű megtétele után is kitalált onnan, ugyan miért nem találhatott volna ki akkor egy másik róka azon az állítólagos közeli bejáraton át, amelyen keresztül pedig a saját lábán, saját jószántából jött be, sőt még komplex emberszagot sem fecskendezett bele senki az orrlyukaiba.
    Igen, érdemes ezeken a kérdéseken kissé elgondolkozni!

A FÁKLYAGYÁRTÁS PROBLÉMÁI

    Miután Arany Józseffel is véglegesnek és változtathatatlannak beszéltük meg a február elsejei indulási dátumot, január közepén, a rókakísérlet befejezése után már igazán nem lehetett mást tenni, mint hozzálátni a fáklyás expedíció gyakorlati előkészítéséhez.
    A Baradlában talált ősi fáklyacsonkok részletes mikroszkópos szerkezetvizsgálata, valamint vegyelemzése azt az eredményt adta, hogy barlangjáró emberőseink a fenyőgyantán kívül a faggyút is felhasználták fáklyakészítésre. A Szultán-pamlagánál, az Olimpuszon lelt fáklyacsonkok gyantás fáklyák voltak, ezzel szemben az aggteleki bejárattól négy kilométerre talált fáklyacsonk faggyúfáklyának bizonyult az alapos vizsgálat során. Mind a gyantafáklya, mind a faggyúfáklya megegyezett abban, hogy alapanyagát csalánszárak és kenderkóc képezte. A szerkezetvizsgálat félreérthetetlenül elárulta készítésük módját is. A száraz növényi rostokból összefogott hosszú csóvát kötélszerű kötegekké sodorták és beleáztatták az olvadt faggyúba, illetve gyantába. A fáklyák készítésénél tehát nekünk is ekképpen kell eljárnunk.
    Egyszerű dolog ezt így leírni. Kevésbé egyszerű meg is csinálni.
    Mindenekelőtt ugyanis a szükséges anyagokat kell előteremteni. Az már mindjárt az első napon kiderül, hogy gyantát, faggyút sehol sem lehet vásárolni. Legalábbis Jósvafő környékén nem.
    Berci beutazik tehát január huszadikán Miskolcra, hogy ott próbáljon nyersanyagot beszerezni. A festék és háztartási boltokban közlik vele, hogy a gyanta jelenleg hiánycikk, ígéret van viszont a második évnegyedben érkező szállítmányra. Ezt sajnos nem várhatjuk meg. Nekünk most kell a gyanta. Felmegy tehát Berci a Megyei Tanács Kereskedelmi Osztályára is, hátha ők tudnának valamit segíteni? Ott meg azt a tanácsot kapja, hogy fáradjon el valamelyik hangszerüzletbe, ahol esetleg vonógyantát lehetne vásárolni.
    Miskolc hangszerüzletei ebben a tekintetben azonban ugyancsak "hiánycikkboltoknak" bizonyulnak. Az egyik elárusítósegéd - fején találva a szöget -, azt javallja, hogy gyanta helyett krétaporral vagy sűrű cukorszirup oldattal érdesítse Berci a hegedűvonókat.
    A faggyúügy is nehezebb, mint gondoltuk volna. Minthogy a hallstatti ember állatai az ásatási leletanyag tanúbizonysága szerint kecskék és juhok voltak, mi is juhfaggyút kívánunk a fáklyakészítésnél felhasználni.
    A hentesüzletekben gyanakodva szemlélik a szokatlan kívánsággal jelentkező bevásárlónkat. Küldik őt a vágóhídra. Berci nem rest, és bár elég messze a vágóhíd, oda is elrohan. Először fejcsóválva pislognak rá, de azután elmagyarázza, hogy miért van szükség a faggyúra. A tisztviselők közül valaki jóakaratúan a segítségére siet.
    Telefon jobbra, telefon balra. Kiderül, hogy csak marhafaggyúról lehet szó, mert birkavágás mostanában nincsen. Ha ez megfelelne, úgy intézkedni fognak, hogy néhány kilót szállítsanak le az egyik húsboltba, ők ugyanis közvetlenül nem árusítanak, csak az üzlethálózat útján. Másnapra ígérik, hogy a marhafaggyú átvehető.
    Berci azonban nem marad benn éjszakára is Miskolcon. A marhafaggyú ezt igazán nem éri meg. Szarvasmarhája ugyanis tudomásunk szerint nem volt a bükki és a hallstatti emberőseinknek. O tempóra, o mores! Úgy látszik, könnyebb lenne egy Vénusz-expedíciót előkészíteni!
    Január huszonkettedikén már Gizit utaztatom Pestre. Az mégiscsak az ország fővárosa, ha valahol, ott biztosan be lehet a gyantát és a faggyút is szerezni. Búcsúzáskor az autóbusznál még egyszer lelkére kötöm a tudnivalókat.
    - Magát az élelmezésügyi minisztert viszont ne zaklassad addig, míg az egyéb utakat is végig nem próbáltad!
    Két nap múlva táviratot kapok tőle Budapestről. A válasz is fizetve. "Kozmetikusok szarvasfaggyút és bálnazsírt ajánlanak. Mit csináljak? Gizi."
    Válasz: "Mozgósítsad Dénes Gyurkát is! Energiát ne kíméljetek! Birkafaggyúból nem engedhetünk! Jakucs."
    Közben telnek a napok. Az expedíciót egyébként is szervezni kell. Arany Jóskától, akit a fáklyás út vezetőjéül szemeltünk ki, a következő levél érkezik:
    "Kedves Barátom! Ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem írtam, de igen sok minden közbejött. Sajnos, így is arról kell beszámolnom, hogy az ősi tűzgyújtási módszerek elsajátítására tett igéretemet nem teljesíthettem. A múzeumban jártam ugyan, de ott egyetlen (1500-ból származó) tűzgyújtó szeren kívül semmiféle ilyen eszközt nem találtam. Nem akartam feltárni tervünket, s így elmentem a Széchényi-könyvtárba. Itt kivettem a szerintem legjobban megfelelő két könyvet, sajnos eredménytelenül. Az egyik - egy Vértes könyv - sok általános dologgal foglalkozott, de tűzgyújtással nem. A másikból viszont a címen kívül mást nem tudtam elolvasni, mert - lengyelül volt írva. (Többször nem voltam itt.) Jelenleg úton vagyok két héten keresztül. A megbeszélt időpontot tartom, s az intézetemben is tudomásul vették szabadságtervemet. Ha valami közbejönne, kérlek értesíts! Addig is feleségednek kézcsókom, téged üdvözöl, s mindnyájatoknak (megkésve) boldog új esztendőt kíván: Jóska."
    A levél lehangoló volt. Ezek szerint expedíciónk tagjai között senki se lesz olyan, aki tüzet tud majd gerjeszteni, ha kialusznak a barlangban fáklyáink? A ma használatos tűzgyújtó szerszámokra, öngyújtóra vagy gyufára semmiképpen sem támaszkodhatunk. Ezekkel ugyanis olyan előnyöknek jutnánk a birtokába, amilyenekkel emberősünk nem rendelkezett.
    Egyébként ha alaposan belegondolunk, még az látszik a legvalószínűbbnek, hogy az őskori ember benn a barlang belsejében nem is gerjesztett tüzet, hanem csak ápolta a kívülről behozottat. Akár így volt, akár úgy, ezek után számunkra sem marad más választás, minthogy a felszínről magunkkal vitt lángot kell ápolnunk utunk elejétől annak befejezéséig. Más szóval ez azt jelenti, hogy annyi gyanta- és faggyúfáklyát leszünk kénytelenek magunkkal cipelni, amennyivel folyamatosan tudunk akár három napig is világítani odabenn.
    Az expedíciót ugyanis háromnaposra terveztük. Az aggteleki barlangbejárattól az Óriások-terméig elmenni s onnan ismét visszatérni Aggtelekre, ez bizony nagy út. Még a mai korszerű világítóeszközökkel és a közlekedést kényelmessé tevő lépcsők, utak használatával is igénybe vesz egy napot. Évezredekkel korábban, amikor még nem voltak kiépített utak, nem voltak a pataknak hídjai, feltétlenül még hosszabb ideig tarthatott. Utunknak azonban éppen az az alapvető célja, hogy kísérleti úton vizsgáljuk meg, képes-e az ember ilyen primitív fáklyákból elegendő mennyiséget magával szállítani, amellyel győzi majd a többnapos felderítő utat benn a barlang mélyén?
    Az események most már sebesen peregnek. Miután a bizonytalanra - hogy végül is Giziék tudnak-e faggyút és gyantát beszerezni -, tovább nem várhatunk, január 27-én Aggteleken elindulunk Várnay Bercivel és Szűcs Béla barlangvezetővel birkát vásárolni.
    Élő birkában igazán nincs hiány Aggteleken. Majdnem minden háznál találunk néhányat. Eladó azonban már kevesebb akad. Amit meg kínálnak, azt igen soványnak ítéljük. Megtudom azt is, hogy januárban egyébként sincs már sok zsiradék a birkákon.
    Délelőtt úgy 11 óra tájban a helyi juhásznál, illetve aggteleki kifejezés szerint: bacsónál, mégis kiválasztunk egyet, s megalkuszunk a vételár dolgában is. Legalább ötven percig magyarázzuk a bacsónak, hogy nekünk csak a faggyú kell, nem maga a birka, de hát ha másképpen nem juthatunk faggyúhoz, legalább a legkövérebb állatot fogja ki részünkre nyájából.
    Csillog a bacsó szeme, értelmesen hallgatja, látszik, hogy érti, amit mondunk neki. Készségesen halászgat kampósbotjával a birkatömeg között. Szűcs Béla összeköti az állat lábait, s úgy akasztja a nyakába, mint valami oldalzsákot.
    Nagyon hideg van. Ropog lábunk alatt a hó, amikor visszük a birkát a henteshez. A hentes - Barnóczky Gyula - mustrálva tapogatja a jószágot. Nem sok faggyút jósol belőle. Ajánlatot tesz, hogy kicseréli egy saját kövérebb állatára. Ráállunk erre az alkura is. A csere költsége három féldeci kisüsti szilvapálinka.
    Utólag kiderül, hogy ez a szegény bari még az elsőnél is soványabb volt. Sajnos, csak utólag derül ki, amikor már nem lehet az üzletet visszafordítani.
    Az állatot a kocsma udvarán nyúzzák meg percek alatt. A műveletet Barnóczky roppant szakértelemmel végzi. Nem zavarja az sem, hogy a község valamennyi kóbor kutyája ott éktelenkedik a lába körül. A kocsmából az emberek is kiszállingóznak az udvarra, s tanakodnak rajta, vajon kinek lehet otthon birkafaggyúja? Mert a mi állatunkról azután igazán nem sokat lehet lefejteni! Talán negyven deka hártyás, véres massza lett az egész. Kedvetlenül rágom a szájam szélét. Ez igazán nem érte meg a kétszáz forintot!
    A birka combjait mindenesetre azonmód beakasztjuk a kéménybe, füstölni. Legalább az expedíció korhű elemózsiával indulhat útjára.
    Már éppen készülök felszállni az autóbuszra, amikor egy ember rohan a megállóhoz és loholva integet felém. A helyi bacsó. Az, akitől ma a birkát is vásároltuk jó pénzért. A hátán zsákot cipel.
    - Igazgató elvtárs! Van itt egy kis faggyúm, nem tetszik megvenni?
    - Faggyú? Miféle faggyú?
    - Birkafaggyú, igazgató elvtárs! Még tavalyról maradt fenn. Tíz forint kilója.
    Majd megüt a guta mérgemben.
    - Hát ha magának ennyi faggyúja van, bacsó, hogy volt lelke rámsózni azt a sovány birkát is? Nem kezdhette volna ezzel az elején?
    A juhász illedelmesen süti le a tekintetét. A csizmája orrát tanulmányozza. Azután úgy szólal meg magába roskadtan, mintha csak befelé beszélne.
    - Élni muszáj valamiből nekem is, igazgató elvtárs.
    Számításom szerint tíz-tizenkét kilogramm faggyúra lenne összesen szükségünk. Biztonság kedvéért azonban lemérünk a népbolt mázsáján húsz kilogrammot. Most már végre nyugodtan várhatom az esti autóbuszt, amivel hazatérhetek Jósvafőre.
    Otthon az előszobában nem kis meglepetésemre két éktelen nagyságú csomag torlaszolja el a közlekedést. Ma érkeztek a postával, amíg én birka ügyben jártam Aggteleken. Nézem a feladókat. Dénes Gyurka küldte az egyiket. Tartalma: 15 kilogramm birkafaggyú. A másik Gizitől jött. Ez: 18 kilogramm fenyőgyanta. Melléjük roskadok az én húsz kiló negyven deka faggyúmmal. Most már nem félek a jövőtől. Nem hagyott cserben a barlangkutatók istene!
    Dénes Gyurka a kísérőlevélben részletesen leírja, hogy bizony Pesten sem volt könnyű dolog a faggyúbeszerzés. A Filaxia Gyógyárut Termelő Vállalatnál sikerült a végén. Azt is írja levelében, hogy január 31-én pontosan megérkezik, s felvette a kapcsolatot a sajtóval, a rádióval is, tudósítókat is hoz majd le magával, akik expedíciónkról a nagyközönséget tájékoztatják. A fotódokumentumokat Markó Pista fogja készíteni. Már be is szerezte Pista a szükséges magnéziumot és filmet nagy fotoriportjához. Arany Jóskával nem tudott beszélni, mert vidéken tartózkodik, de a Meteorológiai Intézetben azt a megnyugtató választ adták, hogy Jóska 31-én, vasárnap, a megbeszélt időpontban szintén pontosan érkezik. Kér levele végén, hogy mi is készüljünk a fáklyagyártással, nehogy időeltolódás legyen, mert az roppant kellemetlen lenne ekkora felhajtású előkészítési munka után.
    Huszonnyolcadikán már kora reggel hozzálátunk tehát a fáklyakészítéshez. Kenderkóc van bőven, azt Mizser Károly szerezte, csalánrostot azonban nem tudunk gyűjteni a hótakaró alól. Ennek hiányát száraz mohával próbáltuk kiküszöbölni. Később lemondtunk erről a lehetőségről, mert a mohafáklya a kísérleti begyújtás után egész felületével egyszerre kezdett lángolni. Nyilván hasonló tapasztalatok miatt nem használta az ősi ember sem a mohát fáklyagyártásához.
    A faggyú és a gyanta megolvasztásához szükséges hatalmas méretű edényeket a Tengerszem-szállótól kapjuk kölcsön. A műveletet azonban csakis saját konyhánkban lehet elvégezni. Mizser Károly, Berecz Lajos és Garan Lajos túravezetők a fáklyakészítés elszánt mesteremberei.
    Feleségem szerencsémre nincsen itthon, amikor hozzálátunk a faggyú olvasztásához. Mi férfiak így elviseljük valahogyan az egyre töményedő birkaszagot. Mikor azután úgy déltájban szegény párom is hazaér az iskolából, kétségbeesése bizony már nem sokat változtathat a kialakult helyzeten. Addigra már változó vastagságú faggyúréteg von be mindent a konyhában. Még a mennyezet is faggyús, a talajról pedig nem jó említést se tenni! Én ezt hajlandó vagyok elismerni, de hát a megsodort és az olvadékba beáztatott kenderkóc tömeget másképpen nem tudjuk fáklyává fagyasztani, csak úgy, ha kivisszük még melegen a ház elé, s ott felekasztjuk egy rúdra. Hogy közben csepeg, mindenfelé csepeg az olvadt birkazsír, ez számomra egészen magától értetődő. Vigasztaljuk egymást, hogy délután, amikor majd a gyantával végezzük ugyanezt a műveletet, a szag is elviselhetőbbé lesz, ezt mindenképpen túl kell élni.
    Hát mi tagadás, ebbe alaposan belesodródtunk! A gyanta olvasztása és fáklyának való feldolgozása annyival volt csak kellemetlenebb, hogy az nem csupán csepegett, hanem hosszan, mézgaszerűen nyúlott is, finom kis szálacskákat húzva a levegőben. A tűzhely lapjára kicsorgott gyanta pedig mindjárt meg is gyulladt, és szép vörös lánggal égett el sűrű fekete koromfelhővé. Mire elkészültek a fáklyák, lakásunkra nem lehetett ráismerni.
    A falak, a bútorok feketék voltak, a székek hozzáragadtak az asztalhoz, a lámpáról pedig hosszú, konfettiszerűen csillogó szalagokban lógtak alá a gyanta foszlányai. Azt hiszem, konyhaberendezésünket ebben az állapotában még a MÉH sem lett volna hajlandó átvenni.
    Késő estére azonban csak elkészült 44 darab faggyús és 30 darab gyantás fáklya. Eredeti "őskori" fáklyák voltak ezek. Éjszakára kinn hagytuk őket a ház előtti hídon. Hadd fagyjanak jó keményre reggelig!
    Ez a cselekedetünk azonban vétkes könnyelműségnek bizonyult. Reggelre kelve ugyanis a faggyúfáklyáinknak csak a roncsait találtuk meg. Megették őket a kutyák.
    Most már kezdtem ideges lenni magam is. Még szerencse, hogy bőven volt bedolgozatlan faggyútartalékunk. Így 29-én délelőtt ismét hozzáláthattunk a faggyúolvasztás műveletéhez.
    Úgy látszik, a tegnapi gyakorlat mesterré tett bennünket. Délre ismét készen állott 49 darab újabb faggyúfáklya. Mire feleségem hazaért, már hozzáláttunk a takarításhoz is.
    Ez könnyebben ment, mint gondoltam volna. A faggyút késsel egyszerűen le lehetett kaparni a falakról és a függönyről, a gyantát pedig, ami időközben üvegesen kemény tömeggé dermedt, apró kalapácsütésekkei vertük le a bútorokról. Csak az átható birkaszaggal nem sikerült megbirkózni sehogy.
    Ez ugyanis bevette magát a vakolat pórusaiba, s még a konyha és az előszoba teljes kimeszelése után, két nap múlva is ennek a szagnak töménységén szörnyülködtek Dénes Gyurkáék, amikor végre az expedíciónk előestéjén a rádióriporterrel, az újságírókkal és Markó Pistával együtt megérkeztek Jósvafőre.

FELLOBOGNAK A FÁKLYÁK

    Ezerkilencszázhatvan január harmincegyedike, a fáklyás expedíció előestéje tehát vasárnapra esett. Fagyos, hideg téli nap volt, vastag hótakaró borította be a tájat. A fehér bundába öltözött jósvafői völgyben még az alvó fák is hosszú dérszakállt növesztettek a hajnal ködéből. A sárgabögyű cinkék kétségbeesetten csipkedték az ablak elé kiakasztott eleségfűzért. Csengős szánkó kanyarodott fel Aggtelek irányába a kőhorogi úton. Csilingelő csengettyűjének szava messze hallott a kristályos hegyoldalakban. Egyébként csend volt. A Tengerszem-szálló kéményéből magasra húzott a szürke füstoszlop. A völgyfenéken csillogó, soha be nem fagyó tavacska fölött víziszárnyasok repültek olykor a légbe, hogy ismét alászálljanak néhány körforduló után a zölden fénylő hideg víztükörre.
    Berecz Lajos és Mizser Károly túravezetők a zsákokat rendezték, csomagoltak. A fáklyák nem kerülhettek bele a zsákokba, lévén azok törékeny holmik. Őket tehát tízesével külön kötegelték. Az expedíció részére hatvan kiló fát, mintegy két kilogramm száraz mohát és faháncsot, nyolc kiló kenyeret, apró cserépedényekben úgy két kilónyi faggyút és négy füstölt birkacombot kellett hat zsákba eligazítani oly módon, hogy szükség esetén bármihez könnyen hozzáférhessünk majd. Minden zsákba még egy pokrócot is bele kellett tenni, valamint elhelyezésre várt a fényképezőgép és a vakulámpa is, a tartozékaival együtt.
    Magam ekkor már a buszmegállónál sétálgattam, várván az expedíció budapesti tagjainak érkezését, Dénes Gyurkát és Arany Jóskát. A terv szerint most kellett megjönniök, a kétórás autóbusszal.
    Különösen a meteorológus személye foglalkoztatta gondolataimat. Hogy fog ez az ember az általa ismeretlen Baradlában eligazodni?
    Mióta felvetődött a gondolat, hogy ő legyen az expedíció útjának spontán vezetője, sokat töprengtem ezen a kérdésen és arra a meggyőződésre jutottam, hogy nélküle valóban kisebb értékű lenne a bizonyításunk. Hiszen ő lesz közöttünk az egyetlen, aki teljesen ismeretlen viszonyok és helyi körülmények között kényszerül rá megtenni az utat. Az ősi ember módjára, fáklyákkal kell valósággal felfedeznie a Baradlát. Mi többiek csak kísérjük őt és megfigyeljük, miként és hová megy az ismeretlen barlangban, hogyan győzi le a felmerülő akadályokat, s mik lesznek azok a nehézségek, amelyek őt leginkább megrettentik? Arany József tehát igazi kísérleti ősember, akin leginkább lemérhetjük majd a régi barlangjárók felderítő útjainak valamennyi problémáját és sajátosságát.
    Az út többi résztvevői, Várnay Bertalan, Berecz Lajos, Mizser Károly, Dénes Gyurka és jómagam ilyen szempontból nem lehetünk irányadók, hiszen számunkra a barlang aligha tartogathat váratlan meglepetéseket.
    Az első meglepetés számomra ezek után akkor jelentkezett, amikor végre megérkezett a várva várt autóbusz. Dénes Gyurka egy egész sereg addig ismeretlen emberrel szállott ki belőle, viszont Arany Jóska nem jött meg.
    Gyurka legelőször két hölgynek mutatott be, Gesztelyi Nagy Zoltánnénak és Zsuzsa nevű leányának, akik a Magyar Ifjúság tudósítói voltak. Ezután egy fiatalember következett, Petress István, a Kossuth-rádió riportere, majd egy másik fiatalember, Bernáth László újságíró, akit az Esti Hírlap küldött ki. Markó Pistát, ismert barlangfotósunkat már régi jó barátként üdvözöltem.
    Felmentünk valamennyien lakásomra.
    Miután pedig vendégeink némileg megmosakodtak, valamit haraptak s az út fáradalmait kirázták magukból, azonnal hozzáláttunk a dolgok megvitatásához. Fölöttébb kíváncsi voltam, hogy ugyan miként képzeli el ennyi tudósító a közreműködést? Kiderült mindjárt az elején, hogy ők is részt szeretnének venni a háromnapos vállalkozásban. Méghozzá úgy, hogy időnként kijönnének a felszínre, a riportok anyagát telefonba olvasni.
    Kétségbeejtő szándék! Természetesen szó sem lehet ilyesmiről. Nem azért, mintha idegenkednénk a tudósítók kritikájától és tollától, de hát ez mégis elsősorban tudományos kísérlet, aminek a kimeneteléről előre még magunk sem tudhatunk semmit. Hogyan valósítható hát meg, hogy tűsarkú cipőben csinos riporternők és fekete kabátos, megnetofonnal bajlódó laikusok botladozzanak közöttünk, mialatt mi fáklyalángjaink fényénél a sziklákat másszuk és az utakat keressük?
    Nem, ezt nem engedhetjük meg! Megmagyarázom így nekik, hogy tőlünk függetlenül ők is megtekinthetik a barlangot, ezenfelül pedig kérdezzenek annyit, amennyit csak akarnak, de még most, az út előtt, és kérdezzenek, amennyit csak akarnak, majd az út után is; sőt, ha helyszíni interjút is kívánnak, jöjjenek be egyszer-kétszer a barlangba, keressenek fel bennünket, ahol éppen ránk találnak; arra is hajlandók leszünk, hogy ott akkor megálljunk és elmondjuk nekik tapasztalatainkat, de másról igazán nem lehet szó. Ők nem válhatnak ősemberekké! És különben sincs annyi fáklyánk, hogy ilyen nagy létszámú csoporttal indulhassunk útnak.
    Hosszas vita után végre ebben így megállapodunk.
    Elővesszük a barlang térképét és ismertetem az előzményeket. Megbeszéljük az út célját is, majd megvizsgáljuk a fáklyákat. A riporterek jegyeznek, Petress interjút kér. Egymás hegyen-hátán tolongunk a lakásban. Markó Pista dokumentumfotókat készít. Berecz jön, hogy a zsák száját elég lesz-e ugyanolyan kenderkóccal összekötni, mint amilyenből a fáklyák is készültek? A zongora tetejéről összeseperjük a maradék mohát és kérem Lajost, hogy ezt is csomagolja a többi mellé. Én már nem jutok a zsákokhoz.
    Egyik újságíró sem járt még soha a barlangban, így az alapfogalmakat is részletesen kell ismertetni. Hogy mi az a cseppkő, mi az a hallstatti és miért Baradla a Baradla?
    Időközben nőttön nő a nyugtalanságom is, amiért Arany Jóska még mindig nem érkezett meg. Azt fel se tételezem, hogy talán nem is jön, hiszen világosan megállapodtunk, ezt levelében is megerősítette. Ha mégis közbejött volna valami akadály, arról nyilván értesített volna.
    Azért mégiscsak nyugtalan vagyok, mert most már nem tudom elképzelni, hogy mikor érkezhetne? Esetleg csak az éjszakai személlyel, ma este indul el Budapestről? Ez esetben holnap délelőtt tízre jutna ide.
    Feltétlenül várnunk kell tehát, addig nem indíthatjuk az expedíciót. Az ő személye itt mindenkinél fontosabb.
    Este, a hétórás autóbusszal mindnyájan átköltözünk Aggtelekre. Visszük csomagjainkat is. Az utolsó éjszakát már együtt töltjük el a Barlangszállóban.
    Nem valami kellemes éjszaka! A hálóteremben olyan hideg van, hogy alig tudok aludni egy-két órát. Hajnalban már öt órakor talpon vagyok, és a barlangbejárat előtti sima térségen tüzet rakva melegszem. Hét óra körül kikászálódnak ágyaikból a többiek is. Úgy topogjuk körül a tüzet, mint a kannibálok az ínycsiklandó máglyát. A hőmérő mínusz 14 fokot mutat.
    Az expedíció indításához még néhány formaság van hátra, valamint természetesen Arany Jóska megérkezése.
    Nyolc órakor megjön Berhiday Gyula, a Vass Imre-barlangnál levő műegyetemi kutatóállomás gondnoka. Telefonon kihívjuk a határőrség megbízottját is. Őket kértük fel a biztonsági világítócsomag lezárására és hitelesítésére.
    Ennek megtörténte után Berhidayék átvizsgálják az összekészített felszereléseket és élelmet is. Minden holmit, amit magunkkal viszünk, jegyzőkönyvbe vesznek.
    Mi öten, akik az expedíció tagjai vagyunk, sóvárogva szemléljük a kinn maradó riportereket és a többieket. Ők egy-egy féldecivel teszik könnyebbé most maguk részére a hideg elviselését. Nekünk ez már tilos, ezt alapelveink tiltják.
    Fél tíz körül loholva érkezik a postás. Táviratot hoz. Az egész csak ennyi: "Sajnálattal értesítem, fiam betegsége miatt nem mehetek." Aláírás nincs. Fogalmam sincs róla, ki küldhette. Nekem van megcímezve. A felvevő állomás Budapest 72. Megnyugszom, hogy Arany Jóska nem lehet a feladója, ő ugyanis nőtlen fiatalember, nem valószínű tehát, hogy ő hivatkozhatna fia betegségére. Viszont az is igaz, hogy mást meg nem vártunk ide.
    Sokáig azonban nincs időnk ezen a rejtélyen se töprengeni, mert most egy moszkvics személygépkocsival újabb vendégünk érkezik. A Borsodi-Rádiótól jön meg Demcsák Katalin - változatosság kedvéért: riportot készíteni az expedícióról.
    Az indulás előtti utolsó percek izgalmában, a hidegtől reszketve beszélünk bele a mikrofonjába.
    - Jó ősembernek lenni?
    - Még nem tudom.
    - Miért nem indulnak már, Jakucs elvtárs? Úgy látom, együtt vannak a fáklyák is, a hatalmas zsákok is.
    - Indulnánk mi, csak még a vezetőt várjuk! Most kell megjönnie a tízórás autóbusszal. Őrá építettük az egész kísérletet.
    Topogunk tovább a tűz körül. Most már mindnyájan az expedíciós gúnyába vagyunk beöltözve. Testünket csupán ing, alsónadrág, no meg overál fedi, a lábunkon pedig gumi tornacipő. Harisnya nélkül. Emelgetjük a zsákokat. A hat zsák egyenként lehet vagy 25 kiló. Ehhez még a fáklyakötegek jönnek majd hozzá, amit külön, a hónunk alatt viszünk. Cipelni való tehát lesz bőven.
    Végre nagysokára befut a tízes autóbusz is. Köréje sereglünk, hogy úgy üdvözöljük az érkező Arany Jóskát. A jégvirágos ablakokon át nem látunk a belsejébe. Az ajtaja kissé befagyott, csak nehezen és sokára nyílik ki. Ismerős, kedves arc jelenik meg a feltáruló ajtóban. Fodor Pista barátunknak, aki a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem végzős hallgatója, csodálkozunk a szeme közé. Nyári baradlai kutatásaink fáradhatatlanul hűséges munkatársa ő. Most csak látogatóba érkezett, váratlanul, egy-két napra, kipihenni a félévi szigorlatok fáradalmait.
    Megdöbbenve szemléli Pista a szokatlan mérvű fogadtatást. Semmit sem ért abból, ami körülötte történik. Én viszont szemeimmel már benne látom őt is az expedíciós gúnyában. A viharos üdvözlés után azonban arcunkra fagyott mosollyal állapítjuk meg, hogy Arany Jóska nincs az autóbuszon. Hihetetlen! Most mit tegyünk? (Lásd a 12. számú jegyzetet.)
    Fodor Pistát magunkkal sodorjuk a tűzhöz. Egymást túlkiabálva magyarázzuk neki, hogy mekkora bajba jutottunk. Szóhoz se jut szegény.
    - Képzeld, Pistám, indulnánk az expedícióra, de nincs olyan vezetőnk, aki ne ismerné magát a barlangot!
    - Pista! Hoztál magaddal gumi tornacipőt?
    Fodor, mihelyt felfogja, mibe csöppent bele, azonnal lelkesedik, hogy ő is részt vesz a kísérleti útban. Erre ugyan nem számított, de ha már itt van, nem tudná elviselni, hogy kimaradjon belőle.
    - Jó, jó! Ez rendben van, Pistukám, természetesen velünk jössz. Ettől azonban még nem vagyunk kisegítve, a barlangot ugyanis te szintén jól ismered. Szépen nézünk ki! Nem jött meg Arany Jóska! Az egész expedíciónk a zátony szélén áll. Abban segíts, hogy leljünk egy tájékozatlan, de vállalkozó szellemű egyént!
    A kavarodás most már eszményi. Nincs mit tenni, mustrálgatni kezdem az újságírókat. Bernáth Lászlón akad meg a tekintetem. Utolsó mentségünk már csak az lehetne, ha ő most hirtelen beugrana, és vállalná a vezér ősember szerepét.
    Nincs idő a tanakodásra. Sopánkodásra sincs. Szuggesztíven közöljük tehát Bernáth Lászlóval, hogy vesse le a ruháját, cipőjét, és húzza magára az Arany Jóska számára elkészített overált, gumilábbelit. Ő lesz a vezérünk. Azután induljon haladéktalanul, mi majd megyünk utána.
    - Szervusz, Bernáth Laci, az ősemberek tegezik egymást. Ettől a perctől kezdve te nem riporter vagy többé, hanem a mi útmutatónk. Megértettél? Nincs más megoldás! Ezt vállalnod kell!
    Bernáth László döbbenten néz körül.
    - De hát az ég szerelmére! Hová menjek? Merre vezet az út? Én még bányában sem jártam, nemhogy egy ekkora barlangban!
    - Nem tesz az semmit, Lacikám! Sőt, pontosan ez a jó! A feladatod az, hogy egészen addig menj előre a barlangban, ameddig ez emberileg egyáltalán lehetséges. Csak éppen az utakkal, a hidakkal és a lépcsőkkel ne törődj! Azokon nem szabad közlekedned! El kell őket kerülnöd, mintha nem is lennének. Képzeld el azt, hogy ősember vagy, aki arra kíváncsi, milyen hosszú ez a barlang? Meddig lehet benne előrehatolni? Tessék, itt egy fáklyaköteg. Ha valami baj érne odabenn, úgyis kimentünk. Ne csüggedjél tehát előre, kérlek, mert akkor nehezen fogod a későbbieket napokig kibírni!
    Ennél többet nem is magyarázkodtunk. Felesleges lett volna. Első útja során az ősember sem tudott többet a barlangról. Bernáth Laci kezet adott.
    Hátunkra kötöztük nehéz és idétlen formájú krumpliszsákjainkat. Meggörnyedtünk alattuk már az első lépésnél is. Laci kihúzott a kötegből egy fáklyát. Végét a lassan elhamvadó tábortűz utolsó lángnyelvébe dugta. A többi fáklyát már mélyen a föld alatt, erről az elsőről átvett tűzzel gyújtottuk fel. A Baradla sötét torka egymás után nyelt magába bennünket.
    Délelőtt tizenegy órakor így indultunk el heten a föld alá. Vajon sikerül-e végre pontot tennünk ősi titkú regényünk végére?

AZ ÚT ELSŐ NAPJA

    Nehéz így papíron megfestve visszaadni azt a sajátos hangulatot, amely már az első lépéseknél is eltöltött bennünket. A hűvös barlangóriás, melyet korábban mindig csak villanyreflektorok vagy karbidlámpa fényében láthattunk, a fáklyaláng imbolygó homályában most gigászivá növekedett. A távolságok mérhetetlenül nagyobbaknak tűntek, a boltozatok pedig elvesztek a fejünk felől. Olyan sziklaformák, amelyeket korábban észre sem vettünk, most jelentőséget nyertek és előtérbe kerültek.
    Fáztunk. A barlang nyílásán át kívülről vad erővel fújt befelé a jeges széláradat. Karcsú jégcsapok és ismeretlen jégoszlopok üveges erdejévé dermedtek a lecsepegő vizek. Az éles, határozott formák a vörösen lobogó gyenge lángok visszfényben elvesztették biztonságos jellegüket, imbolyogni, mozogni látszottak.
    A bejárati nyílás szűkülete után vezetőnk azonnal letért a kiépített járdáról. A bal kéz felé eső omladékkövek tengerének meredek lejtőjén lassan óvakodott alá. Lábai alól olykor kigördült egy-egy szürke szikla. Dermesztő hanggal gurult a mélységbe.
    Három fáklyát égettünk ekkor összesen. Ezek mind gyantás szövétnekek voltak. Hangos sercegéssel, fület bántó pattogással lobogtak, s kormoztak is erősen. A láng körül megolvadó gyanta tüzes cseppjei kezeinkre folytak. Ez bizony kellemetlen fájdalomérzettel járt. Néha ugyanis még a lecsöppent gyantaolvadék is lángolt, ami mindjárt kezdetben alaposan összeégette bőrünket.
    A csúszós sziklagörgetegeken vékonytalpú cipőinkben nehéz volt biztosabb lábtámaszt találni. Veszedelmesen billegtek hátunkon zsákjaink is, s unos-untalan úgy éreztük, hogy a következő másodpercben félrerántanak egyensúlyi helyzetünkből. Az a magabiztos vidámság, amely elindulásunk perceit jellemezte, most bizonytalan kiszolgáltatottsági érzéssé alakult. Az ismeretlenné, az újarcúvá és félelmessé vadult Baradlában egy csapásra parányiaknak, tehetetleneknek és védteleneknek éreztük magunkat. Zsákjaink szinte elviselhetetlenül kínos teherré nehezültek. A bennük elhelyezett tűzifadarabkák éles csúcsaikkal kegyetlenül szúrták hátunkat, derekunkat. Elmaradtak a tréfás megjegyzések. Elcsendesedett a társaság. A fáklyák pattogását olykor csupán egy elfojtott nyögés vagy szisszenés kísérte.
    Bernáth Laci, a lejtő aljába leérve azonnal meg is állott, s kérte, hogy igazítsuk meg zsákjának fekvését.
    - Tegyetek valamit ezzel a fáklyával, mert nem bírom tartani! - Nézzétek, már majdnem teljes hosszában ég. Ég a kezem fején is! Nyomjatok rá gyorsan egy kis nedves iszapot, mert az egészet elhajítom!
    A fáklya valóban lángolt teljes hosszúságában, nem pedig csak a meggyújtott végénél. S nem csupán a Bernáth Lacié, de mind a három.
    Zsákjainkat ledobálva, kétségbeesett gyorsasággal szaladtunk néhány lépésnyit előre, ahol a talajon végre nedves iszapot, sarat találhattunk. Betapasztottuk, bekentük vele a fáklyák oldalát, így a levegőtől elszigetelvén, a lángot a köteg felső végére lokalizálhattuk. A fáklyák "sározásának" ezzel a spontán született módszerével elértük, hogy az első ijedelmek után végül is folytathattuk utunkat.
    A barlangnak itt elágazásai nyílnak. A fáklyalángok fényéhez még nem alkalmazkodott hozzá szemünk oly mértékben, hogy 5-6 méternél távolabb láthatnánk. Bernáth Laci tehát, nem ismervén fel, hogy zsákutcába indul, nekivág a tágas baloldali folyosóelágazásnak.
    Az üreg talaját nagy kőtömbök képezik. Helyenként mély gödrök ásítoznak közöttük. Az egykori régészeti ásatások próbagödrei. Még a múlt században mélyítették őket a kutatók, őskori leletek után ásogatva.
    Bernáthnak adunk vagy tízméternyi előnyt. A folyosó végénél, a zsákutcában végre megtorpan. Fáklyájával előremászik még egy rövid szakaszon, de azután hamarosan visszatér hozzánk, rádöbbenve, hogy helytelen irányba tévedt.
    Ezalatt mi örömmel figyeljük egyenletesen égő fáklyáinkat. A sározás valóban használható világítószerszámokká tette őket. Kitapasztaljuk, hogy mihelyst a lángnyelv kisebb lesz, elegendő néhány milliméternyi újabb felületről lehántani az agyagburkot, s ismét vidáman lobognak a lángok. Ezzel az egyszerű eljárással valósággal szabályozni tudjuk a fényforrás nagyságát, illetve ami ezzel fordítva arányos: a fáklya élettartamát is. Igaz, állandóan figyelnünk kell a kezelésére, de erre egyéb teendőinktől bőven jut most idő.
    Most kezdek csak ráeszmélni, hogy a Szultán-pamlagánál talált fáklyáink is iszappal lehettek beburkolva. Barlangi sár volt az a külső, szétfolyó halmazállapotú gyanús barna kéreg rajtuk, ami miatt őket a fellelés pillanatában koprolitnak véltük, Lám-lám, mennyire igaz is a tétel, amely szerint az azonos helyzetek, az azonos követelmények és külső körülmények mindig azonos felismerésekre vezetnek el, azonos cselekvésre késztetnek! Évezredekkel korábban ugyanígy sározta be a barlanglakó ember is gyantás szövétnekét, ugyanígy szabályozta annak lángját, fényerejét, mint most mi itt a huszadik században.
    Ez a felfedezés olyan örömmel tölt el mindnyájunkat, hogy egy pillanatra még a zsákok súlyáról is megfeledkezünk. Ismét megfogadom lelkem mélyén, hogy sohasem fogok átsiklani többé semmiféle megfigyelés felett anélkül, hogysem előbb megtalálnám a jelenség magyarázatát is. Még oly parányi kérdés felett se, mint a Szultán-pamlagánál talált fáklyák sáros felülete!
    Akkor mi nagyon boldogok voltunk, hogy felismerhettük belsejükben a gyantát meg a növényi rostokat. Abból a tényből pedig, hogy a felszínük iszapos, csupán arra következtettünk, hogy az évezredek során iszappal boríthatták be őket a barlang csepegő vizei. Mennyire helytelen volt akkor így gondolkozni! Hiszen megfigyelhettük volna azt is, hogy azok a bizonyos fáklyacsonkok cseppkőkéreggel bevont talajfelszínen feküdtek, s közvetlen környezetükben a cseppkőfelületen nem mutatkozott semmiféle iszaplerakódás. Márpedig ha a fáklyamaradványok ott a lelőhelyen iszaposodtak volna be, úgy a cseppkőfelszínt is hasonló sárrétegnek kellett volna bekérgeznie mellettük!
    Akkor bizony egyikőnk sem gondolt arra, hogy még ennek a parányi kis sárnak is döntően fontos funkcionális szerepe lehetett az őskori ember világításában.
    Íme a tanulság: Nincs mellékes megfigyelés! Nincsen nagyvonalúan elhanyagolható felesleges részlet soha, egyetlen jelenségnél sem. Mindennek megvan a maga oka, a természetben minden mindennel összefügg.
    Talán helyénvaló már itt megemlítenünk, hogy az expedíció végeztével azonnal hozzáláttam a Szultán-pamlaga fáklyamaradványának ilyen szemszögből történő megvizsgálásához is. A fáklyacsonkot vízben feláztatva, az edény aljára sötétbarna iszap rakódott le. Ennek a kevés üledéknek mikroszkópos vizsgálatával megállapítottam, hogy ásványos és szemcsenagyság szerinti összetétele megegyezik a Baradla Főágának belsejében található úgynevezett finom barlangi agyagéval.
    Most már lelkesen biztattuk Bernáth Lacit, hogy induljon tovább. Átvonultunk a Csontház széles, lapostetejű üregén (lásd a 13. számú jegyzetet), s a járda kényszerű keresztezésével rövidesen elértük az Acheron patakjának medrét.
    A Baradlának két nagy vízfolyása van, amelyeknek nevet is adtak a régi kutatók. Az Acheron itt ered a közelben, a Csontház belső termeiben, a Styx folyó pedig a csehszlovákiai szakaszokból, a Domicából folyik át, s az Acheronnal csak beljebb, a Táncteremben egyesül. Az egyesülésen túl Styxnek nevezzük a patakot, amely a barlang Főágát egészen a jósvafői szakasz Óriások-terméig követi, ahol is a már korábban megismert nagy víznyelőben szemünk elől végképp eltűnik.
    Az egyesült vízfolyás Styx elnevezése tudományos szempontból sehogy se indokolt, hiszen a barlang nagyobb vízhozamú, nagyobb vízgyűjtő területű, s ennek következtében fő folyója nem a Styx, hanem az Acheron. A hagyomány azonban nem mindig tiszteli a tudományos igazság érveit, s így nekünk is bele kell törődnünk ez esetben, hogy a Táncteremtől kezdve tovább is Styxről beszélünk majd.
    Lényegében ez a két földalatti folyó formálta ki a hatalmas méretű barlangalagútat. Egy-egy kiadósabb esőzés után vagy a kora tavaszi hóolvadások idején gyakorta ma is több méter magasra duzzadva rohan megáradt víztömegük, s ilyenkor rengeteg kavicsot, iszapot és mészkőtörmeléket szállít végig alvilági medrében a zabolátlan vízár, csiszolva, tágítva e hordalékanyaggal földalatti medrét.
    Mostanában azonban már rég nem volt említésre méltó eső. Odakinn a föld felszínén keményre van megfagyva a talaj, s a fehér hótakaró olvadása se kezdődött még el. Ilyenkor nincs felszíni vízfolyás, ami a barlang patakjait táplálná. A medrekben elapad a víz, s az Acheron futását csupán egymástól elszigetelt apróbb tócskák jelzik.
    Laci megtorpan a patak medre előtt. Kérdőn néz hátra, mitévő legyen? A mederágy partját képtelenség követni, mert ott minden talpalatnyi helyet elfoglal a megépített betonjárda. A mederben meg víztükör csillog. Tovább ugyan merre mehetne hát?
    Útbaigazítást nem adhatunk neki, így csak elvi szempontjainkat ismertetem újra.
    - Azt kértük, Lacikám, hogy addig vezessél előre, ameddig meg nem találod a barlang végét. Magad is láthatod, hogy ez még nem az. Emlékezzél csak, miről beszéltünk odakinn? Amíg emberileg egyáltalán lehetséges, addig kell előremennünk. Ha nem lelsz egyéb utat, csak a patak medrét, miért hátrálsz hát meg tőle? Évezredekkel korábban, amikor még nem voltak hidak és utak a Baradla mélyén, ezek nélkül is közlekedett itt az ember. Ha nem találsz más választást, csupán a vízen való átgázolást, nyilván emberősünk se találhatott régen. Hogy mégis túljutott ezeken a szakaszokon: ez viszont ténykérdés. Fölösleges tehát tovább tétovázni. Egyben teljesen nyugodt lehetsz. A víz útját követve nem fogsz eltévedni!
    Bernáth Laci tudomásul veszi, hogy eledázhatatlanul elérkezett a vízbegázolás pillanata.
    A lábfürdő nem lesz valami kellemesen langyos, ez már távolról is megítélhető itt abból, hogy a víz partját fénylő jégfigurák ékesítik. Vezérünk azonban most már véglegesen el van szánva mindenre.
    - Rendben van, indulok, a nadrágomat azonban levetem előbb. Berakom a zsákba, ha ez megengedhető. Minek vizesíteném össze máris? Az utat napokra tervezzük, remélem, találunk még olyan szakaszt, ahol szárazon is elidőzhetünk egy kissé. Milyen jó lesz akkor, ha ott elővehetem majd a meleg holmit!
    Ebben egyetértünk vele, sőt nekivetkőzünk valamennyien. Ki alsónadrágra, ki fürdőnadrágra, ki meg csak feltűri overálja szárait a combja közepéig. S aztán - Bernáth vezet.
    Combig süllyed bele a latyakba. Az iszap valósággal jeges. Laci levegőért kapkod, de azért tovább is hősiesen tapossa a dágványt. Nincs kibújó, beleereszkedünk utána mi is.
    Kellemetlen szakasz! A patakfenék híg, csokoládészerű iszapja mindezek tetejébe még büdös is. A víznyelőből áradáskor besodort különféle növényi szálak és maradványok itt ülepedtek meg, az első laposabb helyen, s belőlük idővel valóságos szapropel, rothadó iszap képződött.
    A járás teljesen bizonytalan, a láb sehol se talál szilárd támasztékot. Nem szabad megállni egy pillanatra sem, hiszen érezzük, hogy másodpercenként mélyebbre merülünk, így hát sűrűn és kapkodva emelgetjük lábainkat. Mezítelen combjainkon libabőrösen csíp a víz hidege. A rettenetes zsákok alja belelóg a sárba. Mögöttem Várnay Berci cuppog, előttem Fodor Pista. Leghátul Mizser Károly, kézen fogva egyensúlyoznak Bereczcel.
    El tudom képzelni, milyen látványt nyújtunk! Fodor úgy csapkodja lábaival a vizet, hogy minden második lépésénél az arcomba is fröccsen a bűzös iszapból. Berci optimizmussal igyekszik megvigasztalni, hogy már az ő hajából is csöpög a sűrű sár. Dénes Gyurka fütyölni kezd kínjában, ez azután átragad a többiekre is. Elszántan szorongatjuk hónunk alatt a fáklyakötegeket, mégis most Berci megcsúszik, egy pillanatra elveszti egyensúlyát, s a fáklyacsomag máris eltűnik a posványban. Még komoly szerencse, hogy legalább magának sikerült elkerülnie a sárbahasalást. Különösebb izgalomra azonban nincsen ok, a fáklyáknak ugyanis nem árt meg a víz. Így hát rövid és eredményes csomaghalászás után tovább folytatja útját kísérteties csapatunk.
    Bernáth a Teknősbékánál egy percre megtorpan, azután keresztezi a gyalogjárdát, és máris a mélyen süppedős meder túlsó szakaszáról kiabál, hogy kövessük bizalommal. Dénes Gyurka bejelenti, hogy fáklyát kell cserélnie.
    Bizony, már a másik két fáklya is a végénél tart. Előhúzunk hát Fodor Pista csomagjából három újabb egészet. Sajnálkozással állapítjuk meg, hogy ezek között se akadt egyetlen faggyús se. Igen jó lenne ugyanis, ha már azt a fajtát is kipróbálhatnánk!
    Az új fáklyákat előbb meggyújtjuk, csak azután sározzuk fel őket. Ekkor ötlik eszünkbe, hogy számot kellene vetni első fáklyáink felhasználási tapasztalataival is.
    Mintegy fél órára becsüljük egyhangúan azt az időt, amelyet eddig a barlangban töltöttünk. Érzem, hogy elsápadok. Ráeszmélek, hogy alighanem hiba csúszhatott be számításaimba. Szólni azonban nem akarok, most már megvárom, amíg a többiek is maguktól jönnek rá a kínos következtetésre.
    Dénes Gyurka még hangosan lelkendezik.
    - Igazán meg lehetünk elégedve fáklyáink időtartambeli teljesítőképességével! Óra nincs ugyan velünk, de azért nem valószínű, hogy jelentősen alá- vagy túlértékeltük volna az idő múlását.
    Amikor azonban ők is elvégzik a gyors számítást, meghökkennek. Hetvenkilenc fáklyánk van összesen. Feltételezve, hogy mindegyik - a faggyúfáklyák is - fél óráig éghetnek, ez azt jelentené, hogy három fáklya egyidejű használata mellett óránként hat szövétneket égetnénk el. A hetvenkilenc fáklya tehát ilyen ütemben mindössze csak tizenhárom órára elegendő!
    A gyantafáklyák bizony alaposan keresztülhúzták számításaimat. Már nagyon sajnálom, hogy nem gyártottam legalább háromennyit belőlük. A nyersanyagból pedig kitelt volna.
    Megegyeztünk abban, hogy egy fáklyát tüstént kioltunk a háromból. Valóban, szemünk már annyira hozzáedződött a gyönge világításhoz, hogy így is kitűnően látunk. Három napig azonban még két fáklyával sem győzhetjük az utat. Mitévők lehetnénk? Az egyetlen lánggal való előrehatolást semmi esetre sem kockáztathatjuk! Hiszen katasztrofális lenne az, ha valami miatt kialudna tűzünk. Két láng esetében mégis lényegesen kisebb a valószínűsége annak, hogy mindkettő egyszerre hagyjon cserben bennünket.
    Még szerencse, hogy éjszaka, amikor majd fából rakunk tüzet, nem használunk fáklyát. Ez mindenesetre lényeges megtakarítást biztosít. Kérdés azonban, hogy a tűzifa győzi-e a teljes pihenési időt? A lángra mindenképpen féltve kell vigyáznunk. Nagyon körültekintő anyagbeosztással talán végrehajthatjuk tervünket?
    De nagy kár, hogy a felszínen megelégedtünk csupán néhány perces kísérleti megfigyeléssel! Hogy egyetlen fáklyát sem égettünk el teljesen végig!
    Késedelem nélkül nekivágunk hát utunk folytatásának, egyelőre két fáklyával. (Lásd a 14. számú jegyzetet.)
    Nehéz szakasz következik. Az Acheron egy járhatatlan szűkület alá vész el. Bernáth visszahúzódik az akadálytól, és magasra tartott fáklyával vizsgálja a sötét környezetet. Nem irányítjuk, nem befolyásoljuk. Úgyis rá kell jönnie, hogy merre mehet tovább. Más lehetőség nem is mutatkozik a továbbhaladásra, mint kikapaszkodni a patak medréből, és bal oldalon felmászni a szobanagyságú sziklatömbök alkotta félelmetes hegyre.
    Úgy látszik, Laci már megszokta, hogy hiába is kérne tanácsot tőlünk. Nekivág tehát a meredeknek anélkül, hogy visszapillantana. Csak akkor követjük mi többiek is, amikor már meggyőződünk róla, hogy szándéka a hegy megmászására immáron megmásíthatatlan.
    Mindjárt a lejtő aljában fekszik néhány jókora sziklatömb, amelyek úgy halmozódtak a Feketeterem mennyezetének beomlása idején egymásra, mintha lépcsőzetet kívánna itt nyújtani a természet a feljutni igyekvőknek.
    Mégis kissé körülményes ennek a lépcsősornak a megmászása, hiszen az egyes fokok jó méteres magasságúak. Bernáth barátunk kibújik zsákjából, s feltolja azt maga előtt az első párkányra. Utána fellendül ő is a zsák mellé. Ezután csomagját ismét feljebb rakja. Rendkívül ügyesen mászik! A kapaszkodó azért különösen nehéz, mert a fáklyára is ügyelni kell közben.
    Mi többiek is hasonló módon igyekszünk utána. Ezen a részen nem is maradhatunk távol egymástól, mert a sziklatömbök kiárnyékolják a fáklya fényét, s a látási viszonyok emiatt megromlanak.
    A mászás alsó harmada még csak megy valahogyan, a felsőbb szakaszban azonban már erősen fokozódnak az előrehaladás nehézségei. A terep kimondott alpinista teljesítményt igényel. Fárasztó. Helyenként át kell terpeszteni széles szakadékok felett, másutt meg arra kényszerül az ember, hogy egy keskeny párkányon nagy óvatossággal a sziklafalhoz lapulva csússzon. Nem lenne itt igazán semmi baj a zsákok meg a fáklyakötegek nélkül! A huszonöt kilós ormótlan tömegek azonban ügyetlenül billegnek hátunkon, és minden mozdulatot bizonytalanná tesznek kiszámíthatatlan lódulásaikkal.
    Segítünk hát egymásnak, ahol csak lehetséges. Bernáth Lacinak állunk legelőször tolvajlétrát. A többieket a kétméternyi sima falon már ő húzza fel kézen fogva. Az esetlen terhekkel súlyosbított mászástól mindegyikőnk izzad. Roppant fáradtság jelentkezik az én combomban is, amikor otromba csomagommal fel kell lendülnöm az egyik kőszirt tenyérnyi csúcsára. Bezzeg nem panaszkodik már senki a hidegre! Magam is lihegek és gőzölgők az erőlködéstől. Meg vagyok győződve róla, hogy a többiek legalább ennyire el vannak csigázva. Összeszorítom a fogamat. Úgy tűnik, zsákom kenderzsinórja már mélyen az izmaim közé fűrészelte magát a vállamnál.
    Minden akaraterőmet összeszedve még egy sima falszakasz peremébe kapaszkodom bele, s karjaim utolsó nekifeszítésével felhúzom testemet. Sikerült. Mikor végre már súlypontomat is a kőóriás tetején érzem, úgy maradok hason fekve, hogy a lábaim még mindig a mélységbe lógnak alá. Úgy tűnik, hogyha most nem pihennék egy kicsit, szétpattanna agyvelőmben az ér. Izzadságom patakja belefolyik a szemembe. A számba is. Érzem a sós ízét. Jaj de jólesik ez a kis pihenés!
    Pihenés? Hát ez is relatív fogalom! Kemény, ferde, vizes sziklán hason feküdni egy fával megrakott krumpliszsák terhe alatt úgy, hogy a lábaim lelógnak vagy két emeletnyi mélység fölé - őszintén szólva szokatlan helyzet. Mégis, a felmászás roppant nehézségeihez viszonyítva ez most aránylag végtelenül kellemesnek tűnik. Bernáth Laci, Dénes Gyurka és Fodor Pista liheg itt mellettem a szikla tetején. A három "profi" barlangos, Várnay, Mizser és Berecz viszont még jelenleg is a mászással kínlódnak.
    Nem vitás, hogy a Feketeterembe való feljutásnak a lehetséges legnehezebb módját sikerült Bernáth Lacinak kiválasztania. Ha csak öt méterrel került volna közelebb a járdához, semmi problémát se jelentett volna ez a jókora sziklahegy.
    Elgondolkozom rajta, hogy ugyan a további szakaszokban hol lesznek hasonló teljesítményekre lehetőségeink? S akkor alattam a mélyben félelmes dübörgéssel elindul egy szikla. Velőthasítóan felordít valaki, hangja összekeveredik a dermesztő zuhanás morajával. Idefenn mindnyájunknak elakad a lélegzete. A megindult sziklatest még mindig dübörög. A reszkettető, mély morajlást pisztolylövésszerű éles csattogások szaggatják, amint ércesen lepattog róla egy-egy kőszilánk. Fáradtságot feledve talpra ugrunk mind a négyen, s Bernáth fáklyájával alávilágítunk a szakadékokba. Odalenn sötétség van, fáklyafény sehol.
    Észrevesszük, hogy Várnay és Berecz itt állanak alattunk az egyik kormos mészkőtömb tetején, összefonódva. Ők is a mélységet kémlelik. Mizser Károly azonban eltűnt. Fáklyástól együtt.
    A szikla dübörgése csak nagysokára hal el. Torkunk szakadtából egyszerre kiabálunk alá. Látni nem lehet semmit, saját izzadságfelhőnk ködétől. Károly azonban visszakiált alulról. Reszket a hangja, még nyel is közben kettőt.
    - Nem történt semmi baj! Nem én estem le, csak a fáklyám meg egy szikla!
    - Károly! Ki tudsz tartani egy kicsit ott, ahol vagy? Visszük a lángot!
    - Maradok mozdulatlanul! Nem vagyok veszélyben! Siessen már valaki azzal a fáklyával!
    Fodor Pista a legfürgébb. Zsákja nélkül most úgy ugrál alá kőről kőre lobogó vörös lángbokrával, mintha fölfelé nem is ugyanott nyögdécselt volna percekig a kíntól. Várnay Berci is vele ereszkedik, s már halljuk is, amint boldog ovációkkal ölelgetik a megmenekült Károlyt.
    Csakugyan nem történt semmi baja az ijedtségen kívül. Amikor a lába alól kimozdult az asztallapnyi sziklatömb, ösztönszerű görcsös mozdulattal kapaszkodott meg egy másik kő sarkában. Fáklyáját elejtette s így nem láthatta, mi történik körülötte, azt se foghatta fel a sötétségben, hogy helyzete mennyire biztonságos. Megmerevedett testtel várt hát egyelőre bizonytalan jövőjére.
    Berci és Pista segítségével azután, akik az elveszett fáklyát hamar előkotorták és ismét lángra lobbantották, néhány perc múlva már Károly is közöttünk lelkendezett a Feketeterem sima, biztonságérzetet nyújtó agyagos talaján.
    Eddigi utunk fáradalmai feltétlenül nagyobbak voltak a barlanglakó ősi emberekéinél. Ők a Feketeteremben időszakonként benn laktak, itt ágyakat, kunyhókat építettek maguknak, s innen rendszeresen kijártak a felszínre, naponta nyilván sokszor is, vadászni, tüzelőért s egyéb okok miatt. Valószínű, hogy a jól kitaposott ösvényeiken és a vizes szakaszokat áthidaló egyszerű pallókon át ez az út akkor csupán néhány percet vett igénybe, nem pedig egy órát, mint a mi kísérletünknél. Mégis nem baj az, hogy mi már ezen a szakaszon is a lehető legfárasztóbb nyomvonalon, szinte mesterséges nehézségek árán közlekedtünk, hiszen így annál nagyobb bizonyító értékkel mutatja meg majd utunk, hogy végeredményben mennyire képes hát az emberi fizikum?
    Fáklyáink a Feketeteremben ismét végigégnek. Az újabb fáklyacsere során ráérünk egy kissé alaposan is szétnézni a hatalmas méretű csarnokban. A lobogó lángnyelvek fényénél ismeretlenné vált üregben a poéta Glinkának, a dicső emlékű orosz dekabrista forradalom egyik szervezőjének szavai ötlenek eszembe. Fjodor Nyikolajevics Glinka 1806-ban látogatta meg a Baradlát, s a látottakról így írt nyomtatásban is megjelent útijegyzeteiben:
    "Mivel is tudnám összehasonlítani a képet, amely elénk tárult akkor, amikor teljesen leereszkedtünk, és a mélységes szakadékok között döbbent tekinteteinkkel szemléltük a rémületes földalatti tájat? Egyik hegy tornyosult itt a másikon, egész sziklák lógtak lefelé, és csak vékony rétegezésű csapokkal tapadtak a boltozathoz. A mélységes szakadékok torkai mintha sóváran el akarnák nyelni őket; a legkönnyebb testek tartották az ezerszerte nehezebbeket. Mindez teljes összevisszaságban és mégsem omlik le semmi sem! Titokzatos erő tartja a mérhetetlen romtömegeket, melyeknek beláthatatlan kolosszusai ámulatba ejtők."
    "Szemünk már áthatolt az örök sötétség függönyén, és most mohón, elragadtatással szemléljük a mögötte rejtőző tárgyakat - írja tovább Glinka. - E földalatti díszterembe ötezer ember is beleférne! De ne gondold, hogy ezek a térségek csupaszok! Nem, ezek tele vannak különféle egészen csodálatos dolgokkal. Láthatók itt hihetetlenül magas, hatalmas méretű teljesen ép és csonka piramisok és tornyok, a roppant boltozatok mennyezetéig felérő kecses görög oszlopok, és a feketéllő szakadék mélységéből kibukkanó kidolgozatlan gótikus templomok. Különféle állatok fejmásai, vadállatokra emlékeztető törmelékek, madarak utánzatai, torz formájú kardok, pajzsok, kopják és egyéb diadaljelvények állanak felhalmozva a szirtek tetején."
    "Milyen csodálatos is a természet! E csodák megalkotásához vizet alkalmazott: mindezeknek a ritkaságoknak víz a szülőanyja. A legkeskenyebb likacsokon is keresztülhatol ő, és örökös cseppek alakjában hull itt alá. Belőlük, ezekből a cseppekből lesz - kristályosodás révén - az áttetsző, világos, fehér színű cseppkő, mely a megfoghatatlan természet keze nyomán a legváltozatosabb alakokban és példányokban formálódik."
    "Itt mindenütt körülvesz a csodák alkotójának ámulatba ejtő játéka. E földalatti pusztaságban szerte a Föld felszínén létező különféle testek csodálatos utánzatát szemlélheted. Ha jónéhány évszázaddal ezelőtt, a pogány korban egy kíváncsi vándor lépett volna e barlangba, azt hihette volna, hogy valamely isten vagy óriás varázsló egy egész országot buktatott alá a Föld belsejébe, és annak valamennyi lakosát megdermesztve tartja fogva ott. Nem is olyan könnyű elvetni ezt a gondolatot, midőn saját szemünkkel látjuk a néma lényeket, az elevenek hasonmásait!"
    "Az örök homály függönye mögül úgy villannak fel, mint kísértetek melyek éjfélkor rémisztgetik az ijedősöket. S a földalatti halott ország mélyében számtalan megkövült lény között a mélységes csend uralkodik ..."
    Igen, a mélységes csend. Glinka jól látta meg a barlang lényegét. Most mi is úgy érezzük, hogy a titokzatos cseppkőoszlopok mind megannyi alvó Csipkerózsikák, akik csak azért nem kiáltanak hozzánk, mert kővé dermesztette őket egy varázsló hatalma. Új fáklyáinkkal elindulunk közöttük, s megyünk tovább alvó birodalmukban, egyre beljebb a fenséges Baradlában.
    A Hangversenyteremből (lásd a 15. számú jegyzetet) óvatosan csúszunk alá a meredek és síkos agyagrézsűn. Az újabb mélységben azonban már ismét csak vízbe kell gázolnunk, mert a Táncterem sima fenekét egyébként teljesen elfoglalja a széles, betonozott járda. Az üreg felettünk itt akkora, hogy az iszapos mederben csörtető lépéseink zaját sokszorosan visszaveri a távoli boltozat.
    A Styx medrében járunk. Ezen a helyen csatlakozik e folyó a barlang Főágához. Lábunk már nem fázik a vízben, amely most helyenként térdig ér.
    Bernáth Laci eléri a jobboldali tágas folyosó csatlakozását. A korábban eltűnt Acheron torkollik itt ismét a Főágba, Vezetőnk látja, hogy előre tágasabb folyosó vezet, nem fordul hát be az Acheron ágába, hanem - helyesen - a barlangi tó leapadt medrében indul el. Követjük őt szó nélkül.
    Korábban, amikor gondolatban végigfutottam a ránk váró utat, leginkább ettől a tavas szakasztól tartottam. Mesterséges duzzasztógáttal létesített tó ez, amelyben rengeteg iszap rakódik le árvizek idején. Most tehát meglepődve tapasztalom, hogy a híg sártömeg itt még mindössze térdünkig ér, és bár csaknem lehúzza lábunkról cipőnket, mégis előre tudunk haladni benne.
    Kíváncsian figyelem fáklyáink égését. Ezek az első faggyús szövétnekek. Sokkal egyenletesebben, csendesebben égnek, mint a gyantafáklyák, és nem is kormoznak olyan erősen. S mintha lassabban is fogynának amazoknál. Lehet, hogy mégis végig győzni fogjuk világító szerszámainkkal az utunkat?
    Talán, mert megszoktuk már a terhek cipelését, talán azért is, mert a faggyúfáklyákkal semmi üzemzavar nincsen, sokkal gyorsabban haladunk előre, mint az eddigi szakaszokban. Igaz, még így is lassabban, mint emberősünk haladhatott. Hiszen ez a most ingovánnyá vált fékező tófenék az ő idejében még a legsimább kavicsos sétaút lehetett. Még Vass Imre kutatásának idején sem volt itt a legkisebb sár sem, az az iszaptenger, amellyel birkózunk, csak az utolsó húsz évben, a duzzasztógát létesítése után borította el a talajt, a természetes ősi vízfolyás mesterséges úton történt megzavarása következtében. Idézzük csak emlékezetünkbe, ugyanezt a szakaszt milyennek látta Vass Imre?
    "Csakhamar a harmadik palló a víz bal partjára juttat; mintha ország útja volna az ..." ... "A virgonc gyerkőc hetykén csördíti itt e kőpadolaton patkóját és pengő sarkantyúját." "Sok helyeken a felemelt fáklyák világa csak alig elégséges a boltozat öblének szemmel való felérésére, és ezen egész hosszában csak egy - a Virágoskert elején levő kőomlás, amelyen az út keresztülviszen - tapasztaltatik, különben a víz csavargó folyásán kívül egész feneke ezen üregnek egy síkság." "Ez a Kis-Szála, ahová a nyári nagy hőt mellőzve, az e környéki fiatalság ünnepi napokon fafáklyák világa s a füstös cigányok muzsikájánál tánc végett összegyűlni szokott. Nagy itt a muzsika visszhangja. Egy hegedű játéka egy egész muzsikakarnak jelenlétét képezi." ... "Beljebb egy dombon átalkanyarodván az út, a méhes kasokat lehet szemlélni és onnan lejutni szép tágas nagy térre, melyet Nagy-Szálának neveznek. Szép lapos, 20 öl hosszú, 10 öl szélességű feneke a táncra valóban alkalmas."
    Bezzeg nem alkalmas ez a hely ma táncra! Fodor Pista tudná ezt most leginkább alátámasztani, aki éppen itt a Nagy-Szálában ragad bele végképp a mocsárba. Kétségbeesett hangon adja tudtunkra, hogy segítsünk, mert megfeneklett. Képtelen kihúzni lábait a sárból. Ha emeli a jobbját, a bal még mélyebbre süllyed, s amint ezt észlelve átteszi teste súlyát a jobb oldalára, akkor meg azzal is hasonló helyzetbe sodródik. Annál mélyebben tart, minél kínosabban erőlködik, hogy kiszabaduljon a rettentő kátyúból.
    Valóban, amikor Berecz és Mizser a segítségére sietnek, Pista már csak combtőből fölfelé látható. Károlynak és Lajosnak roppant szerencséjük van, mert egy méternyire a süllyedő embertől nem annyira merülős a talaj. Megragadják hát mindketten bajba jutott társunk sártól sikamlós karjait, s úgy cibálják őt maguk felé, hogy Fodor most már teljes felsőtestével is az iszapba borul. Szerencsére a zsák lebillen hátáról, s így nem préseli őt még annak súlya is lefelé.
    A helyzet nyugtalanító. Lajosék látván ezt, most már a hajába, is beleragadnak. Pistának az iszap időnként már a feje búbja fölött is összecsap annyira, hogy mi távolabbról azt se vehetjük ki, őt vonszolják-e egyáltalán Károlyék olyan roppant buzgalommal?
    Mindnyájan odagázolunk segíteni. Várnay Károlyt húzza, aki időközben maga is négykézlábra ereszkedhetett, mert úgy tűnik, hogy hason fekve evez a pocsolyában. Dénes Gyuri viszont nagyon helyesen legelőbb Fodor Pista fejét emeli följebb a sártól, s végtelen ügyes kézmozdulatokkal száját teszi azonnal szabaddá a levegő számára.
    Hajmeresztő a kép. Pista felismerhetetlen, alaktalan iszapmassza csupán, akitől ebben az állapotában talán még az édesanyja is elmenekülne. Mindnyájan rángatjuk hát, most már igazán kétségbeesett erővel. A legnagyobb baj természetesen az, hogy így sem vagyunk képesek nagyobb erőt kifejteni, hiszen folyamatosan tapasztaljuk, hogy bennünket is feneketlenül húz magába az átkozott ingovány.
    Gyermekkori álmaim lidércnyomású rémképe vált itt szörnyű valósággá. Nem szabad feladni a harcot! Nem engedhetünk a mocsár rémének! Lihegünk, erőlködünk, és szaggatott kiáltásokban érintkezünk egymással, Rémséges küzdelmet vívunk a bugyborékoló masszával. Az egyik fáklya is kialszik. Pánik kezd erőt venni rajtunk. Bernáth fáklyája most alig világít. Mindjárt ránk borul a teljes sötétség. No, akkor azután vége is az expedíciónak! De nekünk is! Itt már arról se lehet szó, hogy a lepecsételt biztonsági csomagot felleljük. Ami a zseblámpánkat rejti. Ki tudná, hol van az? Melyik zsák fenekén?
    Mi az? Már nem ismerem meg, kivel állok szemközt? Nem, fogalmam sincs róla. Felismerhetetlenekké, agyagemberekké váltunk mindannyian. Valaki csúszós testtel a nyakamba igyekszik kapaszkodni. Menekülni szeretnék. De ugyan hová, kihez? És főképpen hogyan? Zihálva lélegzik a fülembe. "Mássz le rólam barátom! Ki vagy?" Már meg a szemembe csorgó iszaptól nem látok. Mikor azonban kinyílik a szemem, azonnal feltűnik, hogy társaim közül valakinek sikerült kikapaszkodnia a domboldalba. Viszi a fáklyát is magával. Fodor Pista az.
    Lehetetlen! Mégis ő ... Pista kijutott és biztonságban van. Valaki szinte artikulátlanul harsogja: "Te ember, gyújts egy másik fáklyát!" Fodor odavánszorog az egyik elhagyott csomaghoz. Fáklyát húz elő, meggyújtja. Kettőt is meggyújt. Már Dénes is odaér. Ismét világos van.
    Megmenekülünk. Egymás után, ki hason, ki négykézláb, kúszunk ki a parthoz. Kaparjuk és csapkodjuk magunkról a ragadós kenőcsöt. Ez nem embernek való! Ilyesmiben nem volt része az ősembernek! Persze nekünk se lesz később, csak ezen az átkozott tófenéken túljussunk már egyszer!
    Még komoly szerencse, hogy a párját ritkító iszapfürdőt utólag mindegyikőnk képes a derűs oldaláról értékelni. Bernáth Laci se gondol egy percig sem a visszafordulásra. Tetszik nekem ez a remek, talpraesett ember. Gondolom, kevés újságíró vállalkozna arra, hogy így gyűjtse össze riportja anyagát! Lám-lám, máris azon lelkendezik, hogy sebaj barátaim, a ceruzám megvan, s mit szóltok hozzá, száraz maradt még a jegyzetpapírtömb is!
    Magától értetődő, hogy azért mindnyájan mélyen fellélegzünk, amikor végre a tó gátján is túljutunk. Itt már a széles, sima ártér kavicsos üledékén valóban akár táncolhatnánk is. Ehhez azonban még sincsen sok kedvünk, inkább megpróbáljuk némileg rendezni külsőnket, s megvizsgáljuk csomagjaink állapotát is.
    Miközben egymást szemléljük, bizony alig látunk okot a derűre. Ahol testünk felszínét nem fedi az iszap, ott a bőrünk pórusaiba is beleévődött fáklyakoromtól csillogunk. Találunk azonban ezen a szakaszon néhány tiszta vizű tavacskát is, így hát nekiláthatunk a derekas tisztálkodásnak. Még az overállokat is sorra kiöblítjük. Természetesen csak azok, akik nem csomagolták el jó előre a zsákjuk mélyébe. Amidőn azután vizesen húzunk vissza ismét minden holmit a testünkre, ez sem hat az előzmények után szokatlannak.
    Meglep, hogy zsákjaink tartalmát szinte alig érte károsodás. Igaz ugyanakkor az is, hogy azok a zsákok, amelyekben a legkényesebb kincsek, a fényképezőgép és a moha van tárolva, nem merültek bele a tavi iszapfürdőbe.
    Csaknem elkészülünk a tisztálkodással, amikor furcsa hangokat hallunk Aggtelek irányából. Emberi hangokat. Hát ez meg mi lehet? A képzelődés játszik talán velünk? Vagy a fáradtság sajátos hallucinációt idézve jő elő?
    Úgy fejezzük be a csomagolást, hogy az szinte már kapkodásnak is minősíthető. Azután csak fülelünk újra, most már mozdulatlanul a hangok irányába.
    Ismét jelentkeznek azok, egyre határozottabban. Fényt azonban nem látunk sehol. Talán elmaradt valaki közülünk? Tudjuk, hogy ez lehetetlen, mégis önkéntelen létszámolvasást tart titkon mindegyikőnk. S ekkor rádöbbenünk, hogy a riporterek jönnek. Óvatosan, csupán a lábuk elé világítva valami gyenge fényű zseblámpával, hogy ne zavarjanak meg bennünket. Hálásak vagyunk ezért a kedves figyelemért. Dénes Gyuri azonnal elindul eléjük, természetesen most a járdán, hogy fáklyafény világánál vezesse őket a céljukig.
    A következő negyedórát a sajtónak szenteljük. Beszámolunk eddigi tapasztalatainkról. Nyilatkozunk a mikrofonba is. Markó Pista dokumentumfotókat készít. Még a tó iszaptavába is vissza kell mennünk néhányónknak, hogy a sártengerről is legyen felvétel. A szőkehajú Gesztelyi Nagy Zsuzsa maga is belegázol a hűvös pocsolyába. Rettenetesen imponál neki a szokatlan ízű kaland. Előveszem én is a fényképezőgépemet, s készítek néhány felvételt a riporterekről. Azután megállapodunk abban, hogy adunk nekik is egy fáklyát, s egy rövid szakaszon elkísérhetnek bennünket utunkon. Zsuzsa ragaszkodik hozzá, hogy ugyanott jöhessen, ahol mi haladunk, a többiek azonban beérik a járdán való közlekedéssel is. A csoport mögött haladnak, legalább tíz méter távolságban elmaradva tőlünk.
    Zsuzsa végtelenül élvezi a mederbengázolást. Hja, könnyű neki! Próbálná csak valamelyik krumpliszsákkal végiggyötrődni az utat! Egyébként aránylag igen kényelmes szakaszon menetelünk. A barlangfolyosó itt vagy 10 méter széles s ugyanolyan magas lehet. Jellegzetes boltíves földalatti folyómeder. Kiszáradt meder ez most, csak helyenként találunk benne álló víztócsákat, a legmélyebb medencékben. Látszik, hogy régen volt már jelentősebb felszíni csapadék.
    Bernáth Laci azonban hirtelen meghőköl. A folyó ágya szinte átmenet nélkül szokatlanul elmélyül, s most derékig gázol a hideg, tiszta vízben. A Mórea-hegye, egy igen magas, tetőomlásból keletkezett sziklaomladék-hegy zárja el az utat. Úgy tűnik, hogy a háznagyságú tömbök alján nyitva áll annyi rés, amin átbújhatnánk a hegytömeg túlsó oldalára.
    Ilyen nyílás valóban akad, azonban megközelíteni sehogyan sem lehet. Bernáth Laci s mögötte Dénes Gyurka már mellközépig merültek a vízbe, s vezetőnk most hátrakiált, hogy nincs lehetőség továbbhatolni, a víz még jobban mélyül. Magam hátrább állok, még csak övig érő vízben, s kíváncsian várom a fejleményeket. Bernáth ügyes mozdulatokkal kikapaszkodik a mederágyból, és hozzákezd a meredek sziklahegy megmászásához. Gyurka követi őt, majd Berci indul el utánuk.
    A mászás lassan halad, nagyon óvatosan tudnak csak sziklatömbről sziklatömbre feljebb kapaszkodni. Sokáig kell várnunk, mire annyira feljutnak, hogy mi is kibújhatnánk a jegesen csípő kellemetlen kényszerfürdőből. Bernáth fáklyája már vagy kétemeletnyire fölöttem világít.
    Éppen az előttem haladó Fodor Pistán van a felmászás sora, magam alulról segítem őt a mellig mélyült vízből, amikor valahol a fejünk felett ismét megindul a rémes sziklaomlás. Velőthasító, rettenetes hang ez, megdermeszti az embert. Önkéntelenül is behúzzuk nyakunkat, s várjuk, hogy a sötétből mikor csap le ránk a lavinás fergeteg?
    A tompa dübörgő puffanásokat a baljóslatú üreg sötétben elvesző kupolája mennydörgésszerűvé fokozza, s az emberre már ez a hang is megsemmisítően hat. Fel se tudjuk mérni, mi történik. Annyit látok csupán, hogy egy lángoló fáklya óriási ívben repül alá a magasból. Belevágódik a felkavart vízbe, vagy kétméternyire tőlem. Aztán jajgatnak odafenn, nagyon kísérteties az egész.
    - Mi történt? - kiáltja valaki. - Szóljatok!
    - Berci! Az istenért! Segítség! Gyerekek, vége van Bercinek! - ez Bernáth Laci hangja.
    Megdermedek a rémülettől. Egyetlen szó se jön ki a számon. Görcsösen nyújtom a magasba fáklyámat, hogy valamit láthassanak odafenn is szerencsétlen barátaink. Dénes György hangja töri meg most a csendet.
    - Berci combjait betemette ugyan a kőomlás, de talán nincs életveszélyben!
    Ezután percekig nem tudni meg semmit. A mély vízben fogvacogva állok, tehetetlenül. Világosan kivehető a zajból, hogy fölöttünk bontják a sziklákat. Pista csaknem sír, amikor megjegyzi, hogy véget ért tehát az expedíciónk.
    Emlékezetes Móreahegy! Úgy látszik, még napjainkban sem nyugodott meg az ősi sziklaomlás. Igaz, Vass Imre leírásából is az tűnik ki, hogy még a múlt évszázadban is voltak itt a sziklatömböknek új és nagymérvű mozgásai, amelyek letarolták a hegyen nőtt cseppkőoszlopok sűrű erdejét is. Mit is mond Vass Imre erről a kérdésről?
    "Temérdek volt annak előtte a hegy tetején levő kőcsepegés; hasonlítja a sok oszlopokat Raisz egy sűrű erdővel; Townson pedig azoknak sűrűségét annyira adja elő, hogy azok közt vezetőjétől csak egynéhány ölekre maradván el, máris egymást alig találhatták fel: most pedig a nagyobb testű csepegéseken kívül csak puszta nagy omlott köveket látni. Ugyanitt, mondják, hogy régenten egy öszverogyott csontvázra akadtak volna, talán egy elbolygott s fáklyavilágból kifogyott vándor volt az, ki itten elveszett."
    Amikor végre Lacinak és Gyurkának sikerül óvatosan félretolnia az agyagos sziklatömböket a keservesen nyöszörgő szerencsétlen Várnay barátunk combjáról, egy pillanatra magam is azt kezdem hinni, hogy az expedíciót nem lehet folytatni. A gyantafáklya vöröses lángjainak gyászosan lobogó fénysátrában pillanatok alatt fel kell mérnünk a helyzetet. Megpróbálok szárazra kapaszkodni a mellig érő vízből. Ez kísérteties vállalkozás, mert a sziklatömbök veszedelmesen csúsznak, a zsákom pedig minden alkalommal félrebillen hátamon, és a huszonöt kilós behemót teher újra meg újra visszaránt. Helyzetünk annál válságosabb, mert jelenleg csak az én fáklyám ég, s az is ki van téve minden pillanatban a víz alá merülésnek. Az újságírók messze vannak tőlünk, ők lépcsőkön mentek át előre a hegy túloldalára, időbe tart, míg visszarohanhatnak segítséget adni.
    Csak nagy nehézséggel sikerül átnyújtanom a lángot Fodor markába. Ő ekkor aránylag biztonságos helyzetben guggol, bal kézzel egy feje feletti szilárdnak látszó sziklatömbben kapaszkodva.
    S végre, nagysokára, megszólal Berci is. Közli, hogy lábra tudott állni. Szeretném megölelni érte. Dénes Gyurka közben tüzet kap Pistától, s így már ismét két fáklyánk lobog. A barlang mennyezete, oldalfalai nem látszanak, nemcsak azért, mert nagyon távol vannak tőlünk, de azért is, mert a rettenetes, fekete, pelyhes füst időközben szinte fullasztóan sűrűvé vált körülöttünk. Most kezdem csak velőkig hatóan érezni a kilencfokos víz hidegét. A víz alá azonban képtelenség lelátnom, annyira zavarossá vált időközben, így csak tapogatással kereshetem meg azokat a rejtett támaszokat, amelyeken végül is felkapaszkodhatok az omladékhegy egyik sziklájára.
    Expedíciónk tagjai Berci állapotának felmérésével vannak elfoglalva. A fiú az egyik zsákon ül, hátát Bernáth László combjának támasztja. Lucskos hajtincsei összekuszáltan lógnak arcába. Koromfekete képén nem lehetne megítélni a sápadtságát. Csak kezének erős reszketéséből és szájának még a vastag koromálarcon is átütő torz vonásaiból, heves vacogásából látszik, hogy megviselte a sziklaomlás. Megpróbálok kibújni batyum kötelékjeiből, és óvatosan mellékúszom. Átázott ruháinkból csepeg a víz, s gőzpáraoszlop emelkedik felfelé testünkről. Az áthatolhatatlan éjszakából egy denevér nyugtalan csapongással többször is visszatér, néha szárnyával még a fáklyalángba is belecsap. ("Mi a fenének nem mégy innen aludni, te bolond?!")
    Az első ijedtség szűntével kiderül, hogy tudjuk folytatni expedíciónkat. Berci sérülései csak zúzódások, törések nélkül. Hozzálátok, hogy elkészítsem a szükséges dokumentumfotót. Ekkor vesszük észre, hogy fotolámpám akkumulátora elveszett. Újabb ok a boldogságra!
    Húsz percig tart, mire megleljük és kihalásszuk a meder fenekéről. Mély együttérzéssel vizsgáljuk, mert hasonló állapotban van, mint mi magunk. Lehet-e egyáltalán fogalmuk azoknak, akik ezt a barlangóriást járdákon, jó lámpákkal sétálják végig, hogy mit jelent ez a mi vállalkozásunk?
    Egyébként a feltételezhetően legnehezebb szakasztól, a Vaskaputól még mindig messze járunk. Az eddigi utunk nehézségei és megpróbáltatásai után tartunk is ettől a helytől mindnyájan, akik tudjuk, hogy ez az a bizonyos pont, amely Raisz Keresztélyt is visszafordulásra kényszerítette 1801-ben. Sokáig a Vaskaput tartották elődeink a Baradla végpontjának, mígnem Vass Imre legyőzte e szakasz nehézségeit, s túljutván rajta, feltárta a barlang belső részeit is. Ha már a Fekete-teremben, a barlangi tónál és a Mórea-hegynél is kishíján elvérzett expedíciónk, a Vaskapunál feltehetően végképp megrekedünk. Aggodalommal nézünk a reánk váró ismeretlen viszontagságok elé, de kalauzolónkkal nem közöljük jogos aggályainkat. Őneki előre nem szabad tudnia, mi várhat még reánk, messze van-e még a barlang vége?
    A Mórea-hegyén mintegy félórányit pihenünk. Ezalatt Várnay annyira összeszedi magát, hogy ismét járóképes. Csomagját természetesen szétosztjuk, lehetőleg egyenletesen öt felé, a többi zsákokba. Leereszkedünk ezután a Török-fürdő jelenleg száraz medencéinek pereméről, s Bernáthot, aki tétovázás nélkül indul el a Nehézút nevű folyosóba, hang nélkül követjük. Laci észre se veszi, hogy ezen az útvonalon már járdák sincsenek építve, annyira hozzáedződött a természetalkotta barlangfenéken való közlekedéshez.
    Élvezzük a "Nehézút" aránylag nagyon kényelmes, sima patakmedrét. Csak itt-ott kell lábszárig, helyenként térden felül is vizén gázolni keresztül. Ez azonban az előzmények után számunkra se nehéznek, se hidegnek nem tűnik.
    Markó Pista és Zsuzsa még most is kísérnek. Készítenek is néhány felvételt előrehatolásunkról. Fáklyáink lángjai vidáman lobognak, egész ösztönös mozdulatokkal végezzük már rajtuk a sározás és a "lángkiszabadítás" megszokottá vált teendőit.
    A faggyúfáklyák valamivel tovább égnek a gyantásoknál. A Nehézút végén gyújtjuk meg a tizenhetedik és tizennyolcadik szövétneket. Ott, ahol e folyosószakasz legnehezebb terepe fogad bennünket. A vízáradások zúgó árjai által bizarr szirtekké és kőcsipkékké rongyolt sziklaóriások között meglepetésünkre mégis könnyebben átvergődünk, mint számíthattuk volna. Alig néhány lépés még, és máris kijutottunk e szifonjárat szűk folyosójából. Bal oldalról mellénk kanyarodik a Libanon-hegyéről aláereszkedő lépcsősor és járda, s ismét a főbarlang tágas, gigantikus alagútjában folytatjuk előnyomulásunkat. (Lásd a 16. számú jegyzetet.) A megépített gyalogjárda azonban rövidesen ismét elhagyja a patakmedret, s egy újabb lépcsősorral fölvezet a Hóreb-hegyére. Bernáth ezúttal is a Styx ágyát követi, s így az újabb sziklahegy tornyosuló omláshalmazával most nem is nagyon törődik. Az elmélyülő vízben derékig taposva, tüstént megleli azt a szűkebb nyílást, mely őt könnyedén átvezeti az omladékhalmaz túlsó oldalára. Mi, akik követjük, szívből lélegzünk föl, mert tapasztalataink kellően meggyőztek már róla, hogy örülnünk lehet az újabb sziklahegy átmászásától való megszabadulásnak.
    A barlang itt már olyan szélesre tágul és a magassága is akkora méretű, hogy fáklyáink fényénél nem láthatjuk az üreg határait jelentő sziklákat. Csak megyünk hát a végtelen éjszakai égboltnak tűnő iszonyú csarnokokban, valósággal vakon, a víz medrét követve. Időnként oldalról-távolról egy-egy fehér cseppkő karcsú oszlopának körvonalai bontakoznak ki a sötétség köntöséből, hogy néhány lépés után ismét elvesszenek a rájuk boruló hamvas feketeségbe.
    Elhaladunk a Kaukázus mellett, majd a Táborhegynél és a Borjúfóka sziluettjénél is. Ajkamra tett mutatóujjal figyelmeztetem, társaimat, hogy az elöl haladó Bernáthra most különösen ügyeljünk. Ő ugyanis már a Vaskapu leszakadozott kősziklái előtt áll, mely "kövek közül a másodiknak, amelyre beljebb menet a kapaszkodó reáakad, első hegye esik a barlang szájától számítván 850 öles távolságba, egyenességeket, amennyire el lehet látni, vévén" ... "Eddig volt az ismeretes ág, mellyet az erről szóló írók említettek, következik ezentúl az 1825-dik esztendőben tett felfedezés! ..." (Az idézetek Vass Imre sorai.)
    Bernáth László, anélkül, hogy tudná, a barlang mily fontos kulcspontjánál tart most, megtorpanás nélkül ereszkedik négykézlábra, s máris átcsúszik a Vaskapu szűk, de természet alkotta sziklatorkán. A túloldalról mindössze néhány rövid mondatot kiált vissza. Az az ember, aki életében most jár először a Baradlában.
    - Ami azt illeti, ez se a legkényelmesebb sétaút! Jöttök? Várjak rátok? Vagy mehetek tovább is előre?
    Ennyit jelentett hát Bernáth Lászlónak átmenni a Vaskapu kelepcés vermein. Semmivel se többet. Vajon csak azért ennyit, mert Vass óta ezt a nyílást kibővítette volna valaki?
    Nem bővítette azt ki senki! Az ma is ugyanúgy áll, mint ahogy Vass Imre idejében, s amint állott évezredekkel annak előtte is. A gyalogutat, a későbbi turistajárdát az omladékhegynek egy oldalsó szakaszán, robbantásokkal kiképzett folyosóban építették meg, ezt a természetes vízmosta csatornát pedig nem piszkálta senki. Egész egyszerűen az az igazság, hogy a barlang Vass Imre előtti kutatóinak nem ennek a nyiladéknak a megjárhatatlanságától, hanem a fáradtságtól szállt inukba a bátorságuk, ami miatt innen visszafordultak és így a Vaskaput kinevezték a Baradla végének. Az igazság az, hogy száraz időszakban sem a Vaskapu sziklaomladéka, sem az utána következő aránylag szűkebb folyosószakasz nem állít semmi különös akadályt a barlangjáró utas elé. Régen sem állított.
    Annak az embernek, aki előítéletek nélkül, azzal a szándékkal jutott el a Vaskapuig, hogy a barlang végét megkeresse, a Vaskapun való túljutás szárazság idején mindössze a barlang egyik kényelmetlenül járható szakaszát jelentette. Méghozzá nem is a legkényelmetlenebbül járható szakaszát! Expedíciónk tapasztalatai most erről is meggyőznek. A Vaskapu szorosának mintegy kétszáz méteres alagútjában csupán egy-két helyen ér combtőig a víz. Ha nem lennének hidak, amelyek a keskeny alagutat át- meg átívelik, s amelyek alatt meggörnyedve tudunk csak keresztülbújni, bizony mondom még élveznénk is e szakasz kényelmes sétautat biztosító iszapos talajú mederágyát.
    Hogy erről az "élvezésről" csak feltételes módban írok, ez valóban pusztán a hidak miatt van. Mert nem könnyű egy harminckilós zsákkal átcsúszni alattuk! Bernáth mégis zokszó nélkül teszi, mi pedig utána természetesen már csak becsületből is jóképpel vállaljuk ugyanezt. Vállaljuk, hogyisne vállalnánk! Hiszen nagyon meg vagyunk elégedve kísérletünk eredményeivel.
    Mégis csak a legvégén, amikor a barlang alagútja hirtelen újból kiszélesül, amikor már jól bennjárunk Vass Imre "új barlang"-jában, csak akkor áruljuk el Bernáth Lászlónak is, hogy expedíciónk sikerrel oldotta meg kitűzött tudománytörténeti bizonyító feladatai közül az elsőt.

ÉJSZAKÁNK A FÖLD ALATT

    A barlangban nincsenek éjszakák. A barlangban nappalok sincsenek. A barlangnak egyetlen éjszakája él mindössze, de ez az egy mindent magába zár.
    A kőfantomok hűvös otthonában az állandóság az úr: a folyton változó, a folyton lüktető, a folyton élő fejlődés ez az állandóság. Ezernyi cseppkő vizének csobbanása, ezernyi vízcsepp összefogásából születő patak harsonája, ők a természet legfinomabb hangszerei, az örök éjszaka fáradhatatlan kedvű és szorgalmú földalatti építőmunkásai, kifogyhatatlan fantáziájú tervező mérnökei. A végtelen szimfónia kollektív zenészei, hangszerei és karmesterei. Az idő és a tér relativitásának százarcú koszorús poétái.
    Különös, önálló, zárt világ minden barlang, mely a saját törvényei szerint ítél és megbocsát, megöl vagy feltámaszt. Ne próbáld lemásolni, megcsúfolni őt, ne próbáld azt se, hogy mást csikarj ki belőle, mint amit adni tud és adni kíván magából, magától. Jogod van hozzá, hogy szeressed, hogy tanulmányozzad, hogy magadénak erezd, de nincs jogod ahhoz, hogy semmibe vedd!
    Sötét, földalatti világ, roppant méretekkel, melyen időnként olvadó hó vagy záporesők szennyes áradata rohan keresztül tomboló dübörgéssel, úszó habszigeteket, korhadt faágakat sodorva szilaj árja hátán, hol máskor a néma csend süketebb mindennél, csak olykor hallik egy-egy hulló vízcsepp rövid csobbanása, vagy nyugvó denevérek békés cirpelése, óriási sziklatermek visszhangos homálya, cseppkövek országa - most téged üdvözöllek barlangok királynője, téged üdvözöllek ezerarcú Baradla! Megpihenni jöttünk, adj nekünk nyugalmat, szőjj szemünkre álmot, pihentető álmot, hogy holnap, ha odafenn a külső világban ismét feljő a nap, idelenn belsődnek örök éjszakáját megújult erővel csodálhassuk tovább, titkaid rejtekét nyomozhassuk tovább! Tűrd el, hogy emberi fogalmaink szerint búcsúzzunk most tőled, tűrd el, hogy azt mondjuk: jóéjszakát kedves, jó éjszakát neked is, te öreg szép Baradlánk!
    Ilyen gondolatokkal vívódom magamban, miközben csendesen a hátamon fekszem, s hallom, hogy társaim mellettem békésen alusznak. A fejemnél rakott tűz apró lángokkal emészti önmagát, fölszálló fehér füstoszlopa sátorként terül szét a boltozat alatt. Most rajtam van a felügyelet sora, nekem kell vigyáznom a társaim álmára, a tűz rakására.
    A füsttenger sűrű hullámai fölöttünk talán egy méternyire imbolyognak már, s azon tűnődöm, hogy a felhő, mely a barlangot mennyezetéig kitölti, egyre lejjebb ereszkedik. Abban a szintben, ahol mi pihenünk, még csak ritka füst áll, ködszerűen egy-két méterre elláthatunk benne. A felső réteg azonban áthatolhatatlan. Egészen biztosra veszem, hogy néhány órán belül annyira meghízik, hogy elborít minket is. Akkor pedig aligha bírjuk majd tovább a levegőt. Hiszen így is nagyon nehezen, csípősen lélegzünk ... Marják a légcsövet a faláng keserű gázai.
    Rendezgetem gondolataimat. Végigfutok a nap elmúlt eseményein. Igen változatos nap volt! Fárasztó, kemény nap. De mégis mi győztünk ...
    A Vaskapu szorosa után újból kitágult a barlang, s az út ettől kezdve egészen kényelmessé vált. Sajnos, addigra már nagyon fáradtak lettünk, valósággal kimerülten vonszoltuk testünket. A többszöri hideg vízfürdő, a terhek roppant súlya, a sziklahegyek és szorosok megmászásának bizonytalanságai és a sziklaomlások, a tavi iszapkaland nemcsak testileg, de lelkileg is mélyen elcsigáztak. Várnay hősiesen haladt velünk tovább, de azért mindnyájan észrevettük rajta, hogy nagy önuralommal kényszeríti magát a kitartásra. Combjain a horzsolódások vérző sebe alatt laposhalmú lila daganatok jelezték zúzódásainak mélyreható voltát. Mizser Károly sem szólt semmit, de a Vaskaputól kezdve már állandóan a sor legvégén baktatott, s időnként meg kellett állanunk bevárni őt, mert egyébként szó nélkül is elmaradt volna a sötét alagútban.
    A testünket fedő átázott ruhákban mindaddig, míg mentünk és erőt kellett folyvást kifejteni, egy cseppet sem fáztunk, az út vége felé azonban egyre gyakoribbá váltak az ötperces pihenők, a zsákigazítások, s ilyenkor döbbenetesen vacogni kezdtek fogaink. A maroknyi mohacsomók, melyeket vállunkra gyűrtünk, a zsák zsinege alá, nem jelentettek már megkínzott testünknek semmi könnyebbülést, sőt magam üresen sem voltam képes felemelni karjaimat, ha a fáklyával a magasba kívántam nyújtózkodni. Az éhség érzete is marta a gyomrunkat, a kínzó fáradtság és összetört izmaink fájdalma azonban elterelte erről teljesen figyelmünket.
    Dénes Gyurkával megbeszélés nélkül néztünk ilyenformán össze, midőn a Szultán-pamlaga csipkés mésztufa dombjánál Bernáth Laci megcsúszott, s úgy tántorodott meg, hogy kishíján összeesett,
    - Igen Gyurikám, ez lesz a helyes! Mára már elég volt! Itt fogunk aludni. Nincs értelme tovább gyötörni magunkat. Majd holnap, az új napnak újult erejével. Frissen és vidáman. Igen, így lesz az jó!
    Azt javasoltam tehát társaimnak, hogy ha már itt vagyunk, akkor éjszakai pihenésünkre másszunk fel az Olimposz fölötti felső folyosóba, s azokban az újonnan felfedezett termekben, ahol az ősi emberek is annyi nyomot hagytak maguk után, mi is ott létesítsünk most főhadiszállást, hálóhelyiséget.
    A társaságot annyira felélénkítette a pihenő varázsa, hogy a Szultán-pamlaga felső barlangfolyosójába vezető meredek felszakaszon a várakozást messze felülmúló ügyességgel és fürgeséggel sikerült teljes felszerelésünktől terhelten feljutnunk. Itt előbb szemügyre vettük a belső Kupola-terem viszonyait, majd nem lelvén abban megfelelő száraz, sima, lapos helyet, visszajöttünk a felső barlang első nagy termébe.
    Ennek az üregnek is erősen lejtős, sőt sok helyen sziklás a feneke, azonban az egyik oldalfalnál ráakadtunk egy alig néhány méteres kiterjedésű elkülönült fülkére, amelyben a talajfelszín is csaknem vízszintes volt, s a fenék cseppkőbütykei és sziklatörmelékei is elviselhetőnek ígérték a rajtuk való alvást.
    Ez a mellék-kamra olyan volt, mint egy jókora kemence. A főterem felé boltozatos kapuval csatlakozott, a belsejében pedig közülünk az alacsonyabbaknak még a felálláshoz is került tér. Azonnal beláttuk, hogy ha a tüzet a kemence kapujába rakjuk, odabenn marad annyi hely számunkra, ahol szorosan összebújva átéjszakázhatunk, s még talán melegre is sikerül befűteni félreeső hálóüregünket.
    Miután végképp megszabadultunk zsákjaink terhétől, sokáig csak azon mulattunk, hogy nem vagyunk képesek egyenesen állni. Önkéntelenül is olyan ingerrel küzdöttünk, hogy menten hanyattesünk a görnyedéshez szokott törzsünk és derekunk izmainak felszabadulási reakciójaként.
    Alig fértünk egymástól a szűk hálószobában, zsákjainkból mégis mindent kipakoltunk. Az egyik alacsony tetejű sarokba, ahová csak négykézláb lehetett becsúszni, összeraktuk valamennyi olyan holminkat, amire később lehet szükség. Ezt a sarkot neveztük ki kamrának.
    A fülke méreteit bizony elég lassan szoktuk meg. A mennyezetről aláfüggő vékony, lúdtollszerű cseppkőcsapoknak minden esetben nekiütődtünk fejünkkel, s azok beletörtek koponyánk bőrébe. Üvegszerű pendülések jelezték ezeket a "sztalaktitinjekciókat", s ilyenkor megbocsátottuk egymásnak az önkéntelenül kicsúszott barlangdicsérő himnuszok sajátos hangsúlyát és mondanivalóját is.
    Berecz azonnal hozzálátott a tűz megrakásához. Talált a zsákokban még szárazon maradt mohát, úgyhogy pillanatok alatt fellángolt a fáklya csonkjáról a nagy tűz. A moha lángnyelvei a vékony fahasábokat előbb megrikatták, majd rövidesen pattogó kedvűvé hevítették őket. A füst azonnyomban megtöltötte hálófülkénket, ezt azonban hősi elszántsággal igyekeztünk elviselni, mert ugyanakkor a vörösfényű máglya nagyon kellemes meleget is sugárzott felénk. Fáklyáinkat kioltottuk, most igazán feleslegesekké váltak egyelőre.
    Levetkőztünk. Igen, a szó szoros értelmében levetkőztünk. Ki ingre, ki meg meztelenre. Nedves ruháinkkal szorosan a tűz mellé csúsztunk és úgy szárítgattuk őket testünk elé tartva, mintha egész életünkben egyebet se gyakoroltunk volna.
    Pokrócaink közül is vizessé vált három. Ezekkel ugyancsak megkezdtük a szárítás sajátos műveleteit. A tapasztalat rövidesen megtanított rá, hogy legcélszerűbben akkor járunk el ebben a munkában, ha a nedves takarókat csupasz hátunkra terítjük, s úgy ülünk háttal a láng mellé, hogy annak melege a pokrócon át testünket is süsse. Néha bizony sikerült túlzásba is vinni a szárítás tempóját, ilyenkor egyikőnk-másikónk hatalmas rikoltozásokkal fürgén ugrott talpra, hogy vörösre párolt bőréről ledobhassa gőzölgő priznicét. Az efféle talpraugrások azonban rendszerint még nagyobb feljajdulásban végződtek, amikor a barlang alacsony mennyezete következetes keménységgel emlékeztetett konok jelenlétére.
    Bernáth Laci még a zsákját is megszárította. Később rájöttünk, hogy neki volt a legtöbb esze, mert lefekvéskor ebbe csúszott bele lábaival, s így egészen a melléig egy hálózsákszerű védőrétegre tett szert a krumpliszsákból.
    Hej milyen különleges természetű az ember! Hát ki hitte volna, hogy a szemünket csípő, torkunkat felmaró földalatti füstóceán közepén, meztelenül kuporogva hat hozzánk hasonló félbeteg társunk közt, fejbőrünkbe tűzdelt cseppkőszilánkokkal feldíszítve még azon fogunk tanakodni, hogy miként állítsuk össze első étlapunkat? Mintha az lenne a világ legtermészetesebb rendje, hogy az Esti Hírlap munkatársa marokkal kaparássza föl a szétázott kenyér plasztikus masszáját nadrágja száráról, s ujjai között kipréselvén belőle a felesleges vizet, igazságosan ossza szét hét egyenlő részre azt. Mintha Dénes György barátunk csak azért szerezte volna meg a jogi doktorátust, hogy most annál nagyobb szakértelemmel tegyen igazságot a kannibálok között, kinek maradjon hát a birkacomb legínasabb része?
    Végül ezt a kérdést a fogak állapotának megvizsgálásával döntöttük el. Fodor Pistánál fedeztük fel a legerősebb metszőfogakat, neki porcióztuk tehát az inas osztalékot.
    Azután pedig, amikor már túlestünk a lakmározáson, s az éjszakai nyugovó módozatairól kezdtünk ábrándozni, megjött Markó Pista és a szőke Zsuzsa, de Petress István is Gesztelyi Zoltánnéval együtt. Berecz vezette fel őket magas lakosztályunkba, aki kevéssel azelőtt kúszott le a Szultán-pamlagához ivóvizet gyűjteni.
    Lajos egyetlen fáklya világánál mászatta fel őket táborunkba, irgalom nélkül otthagyatva velük lámpájukat a Styx folyó partján.
    S bár hangjaikat hallván a legnélkülözhetetlenebb holmikat magunkra kapkodtuk, mégis sokáig mulattunk megdöbbent ábrázatukon, amikor a fojtogató füsttől köhögve megjelentek hálófülkénk előtt. Gesztelyiné kétségbeesetten fogadkozott, hogy csak egyetlen egyszer láthassa még a csillagos égboltot, csak egyszer jusson ki élve a barlangból, sohase bocsátkozik többé ily őrült kalandba! Hát hová is hozták őt?! Hát bolond itt mindenki?!
    Szó se róla, Gesztelyiné elég meggyőzően döbbentett rá bennünket is, hogy talán valóban nem nyújthattunk mindennapi képet barlangi tanyánkon.
    Milyen relatív azonban e kerek világon minden! Az, amin ő megrökönyödve hátratántorodott, számunkra az előzmények után a lehető legtermészetesebb és leglogikusabb helyzetnek tűnt csupán, s merem állítani, hogy értékeltük annyira most e hely kényelmét, mint egyéb napjainkon az otthoni meleg ágy puha vánkosait.
    Bernáth a térdére simított papírszeletkéken már megírta addigra riportját. Zsuzsára bízta az anyagot, hogy vigye ki magával és holnap kora reggel telefonon keresztül olvassa majd be az Esti Hírlap szerkesztőségének. Petress meg azt közölte velünk, hogy a nap folyamán kiépíttette a rádió külön telefonvonalát egészen Szendrőig, s így a riporttal, amit most magnetofonra vett, még az éjszaka folyamán beautózik oda, hogy feladhassa Pestre.
    Ezt követően a sajtó képviselői jegyzetelni is próbáltak. Szemüket csípte a fa füstje, ezért igyekeztek úgy írni, hogy abból majd mások, az olvasók is sejtsék, hogy itt valami egészen embertelen, valami egészen rendkívüli esemény történik.
    Aztán búcsút vettek tőlünk. Jóéjszakát kívántak, de látszott a szemükből: maguk sem hisznek benne, hogy ez kibírható.
    Itt hagytak ismét magunkra, elmentek. Örültünk neki nagyon, hogy megtudhattuk tőlük az időt, ekkor volt este félkilenc. Fodor és Berecz elkísérték őket a meredek szakaszon, két fáklya lángjával is világítva nekik.
    Gesztelyinét - mesélték később - mászás közben elfogta a tériszony. Úgy kellett őt valósággal lecipelni a meredek falról. Hátha még a füsttől láthatta is volna, hogy ez a mélység valójában milyen veszedelmes!
    Azután Fodorék fáklyáit ismét kioltottuk. Nekikészülődtünk nyugodtan az első éjszakának.
    Hat pokróc volt velünk összesen. Ezek közül három teljesen száraznak hatott, három pedig még mindig nedvesnek. A talajra, mely közelről vizsgálva egyáltalában nem hatott már túlságosan simának, legelőször üres zsákjainkat teregettük. A nedves pokrócokból ráborítottunk kettőt ezek tetejére. Bernáth, mint már mondtam, a saját zsákjába bújt bele. Hétőnknek összesen négy pokrócunk maradt a betakarózáshoz.
    Nehéz azt leírni, hogy milyen hát a valóságban, amikor hét ember úgy igyekszik négy pokróccal beburkolni magát egy nyirkos, hideg barlang mélyén, hogy ne fázzon egyik sem közülük. Valaki mindig úgy érzi ilyenkor, hogy neki igazságtalanul jutott a többinél kevesebb. Előbb-utóbb érvényesíteni igyekszik jogait, s meghúzza a takarót a saját javára. A többiek természetesen visszarántják tőle, s ezzel egy állandó, feszengő tolakodás indul meg a melegtartalékért.
    Helytelen lenne, ha nem vallanánk be, hogy egész éjszakán át fáztunk. Azután meg szokatlan volt a fekvőhely keménysége is. A párna hiánya szintén bántóan hatott ránk. Az első néhány óra leforgása alatt nem is igen tudott senki elaludni. Később azonban kitapasztaltuk, hogy a tűzifának szánt hasábokból párnát lehet készíteni, ami ugyan távolról se puha, mégis felpócolható vele némileg a tarkó, s már ez is valami.
    A lefekvés utáni első időszakban Dénes Gyurka volt a soros tűzmester. Talán fél órája lehet csupán annak, hogy én váltottam fel őt. Önként jelentkeztem következő ügyeletesnek, úgysem voltam képes elaludni.
    Csendesen kuporgok azóta egyhelyben. Megnyugodva nézem, hogyan alszanak társaim. Végleg kimerültek, mélyen elszenderültek a nehéz nap után. Megpiszkálom a tüzet. Éppen csak néhány szál gallyat rakok rá egyszerre, hogy mindössze a láng folyamatosságát tudjuk fenntartani, de ugyanakkor takarékoskodjunk a tüzelővel. A hatalmas füst okozta illúzión felül egyéb hatása már úgy sincs az alvókra: túl messze feküsznek ők ahhoz!
    Amikor később egy kicsit jobban fellángol a rakás, hirtelen ötlettől hajtva óvatosan átmászom az egymásba bújt emberhalom fölött, s odakúszom a kamránkba, ahol a tartaléknak hozott faggyút is tároljuk. Apró cserépedényekbe van ez beleöntve. Kiválasztok egyet a kis edénykék közül, s visszaóvakodok vele a tűzünkhöz. Egy apró faszilánkot, akkorát csupán, mint egy rövidebb gyufaszál, óvatosan belenyomok a faggyútömeg közepébe. Azután az egyik lobogó gallyat hozzátartom a szilánk kiálló végéhez. Az lángralobban, s lassú, parányi tűzzel ég.
    Hasra fekszem előtte, s úgy szemlélem türelmesen kicsinyke mécsesem. A lángocska körül egy forintnyi folton megolvad a faggyú, s egészen közelről vizsgálva azt is látni, amint ez az olvadt sárga folyadék szép egyenletesen a láng felé áramlik. Most egy egész kis csipetnyi mohát helyezek még óvatosan parányi mécsemre, mire az felnő gyertyaláng méretre, s úgy lobog tovább.
    Meglepetésemre nagyon sokáig lobog így. A moha pedig eközben nem ég el, hanem azt a szerepet tölti be, mint a gyertyában a kanóc. Csak felszívja és elégeti a megolvadt faggyút.
    Ráeszmélek, hogy ez a kis mécses a tűz folyamatos istápolásához éppúgy elegendő, mint fából rakott tábortűzünk. S ráadásul még nem is füstöl ahhoz hasonlóan. Boldoggá tesz a felfedezés tudata, s tüstént el is határozom, hogy a tűzre nem rakok fát tovább. Úgyis akkora már a füst, hogy lassacskán kicserzi bőrünket.
    Régi tapasztalat, hogy amikor az idő múlik, valami mindig szokott történni is. Így esik most is, hogy miközben én primitív mécsesemmel bajlódom, az alvó kupacban mozgolódás támad. Előbb csak nyöszörgést hallani, de nem sokkal ezután Várnay értelmes szavakba öntött hangjára is rá lehet ismerni.
    - Laci! Ébren vagy? - suttogja a szorosan hozzásimulva vacogó Bernáthnak.
    Az újságíró először nem válaszol semmit, kevéssel később azonban mégiscsak megmozdul.
    - Mi bajod? - kérdezi. - Te feszengsz itt annyira Bercikém? Mécsesem nem áraszt valami túlságosan bő fényt, de a még mindig parázsló tűz vöröses sugaraitól kiegészítve e félhomály mégiscsak annyira derengő, hogy egészen tisztán megfigyelhetem barátaim arcát.
    Berci egészen közel hajol Laci bal füléhez. Egyik sem fogja fel, hogy kíváncsian szemlélgetem őket.
    - Te Laci, én nem bírom tovább! Engedd meg, hogy keresztbe forduljak s derekamat a lábfejedre tegyem.
    - Berci, ne őrjíts meg! El ne menj mellőlem, így is majd megfagyok! - válaszolja Bernáth, s azzal tapogatni kezdi Várnay fekvőhelyét, aki eközben lassan felül már kínjában.
    - Te tényleg nem vagy normális Bercikém, ha eddig ezen aludtál! - szól, s a lepedőnek használt nedves pokróc alól lassan kiemel egy téglányi méretű rücskös mészkősziklát.
    - Na gyere csak most vissza, próbáld meg a fekvést, talán sokkal jobb lesz!
    Berci azonban változatlanul sziszegve tapogatja derekát, nincs túlságos kedve előbbi kínpadjára ismét visszafeküdni. Váratlanul nevetni kezd, először csupán befelé, magába, később azonban csaknem hangos hahotában tör ki.
    - Jaj nekem, - harsogja - figyeld csak meg Károlyt! Bedugta az arcát Berecz hóna alá, s úgy horkol, hogy az már trombitálásnak is hangos!
    Erre a megjegyzésre végre megmozdul az egész társaság. Berecz oldalba böki a szegény Mizser Károlyt, majd ijedten kapja fel a fejét.
    - Gyerekek, nagy baj van! Igazgató kartárs nem vigyázott a tűzre! Már alig parázslik!
    Pillanatok alatt éktelen kavarodás támad. Valóságos pánikhangulat alakul ki, míg meggyőződnek róla, hogy izgalomra nincs ok, mert bár aprócska a mécses, mégis megbízható egyenletességű a lángolása.
    Az éjszaka hátralevő részében azonban még sincs tovább alvás. A fáradtság nagyja az első egy-két óra görnyedt szunnyadása során szétoszlott a testekben, s most már nem jelentkezik az álom sem olyan lebírhatatlan erővel, hogy képes lenne elfelejttetni velünk ágyaink hidegét, bütykös keménységét. Átadom Fodor Pistának a mécsesügyeletet, s magam is odahúzódom egy kissé nyújtózkodni a többiek sorába.
    Hanyatt fekszünk, sokáig senki se szólal meg. Elgondolkozva bámuljuk a sötét sziklamennyezetet fejünk felett, amelyen most vízcseppek gyöngyöznek ezüstös kristályfüzérekként. A hallgatás némaságából is tudom, érzem, hogy mindenki ugyanazt figyeli: a csillogó cseppeket, a barlang ékszereit.
    Végre nagysokára Bernáth töri meg a fojtó némaságot.
    - Úgyse alszunk Laci, megkérlek hát, mesélj valamit ... Egészen mindegy, hogy miről ... Talán a barlangokról ... Erről a te különös világodról ... Szívesen hallgatnám ...
    Tovább nem folytatja, ismét csak néma csend. Felettünk a sziklaboltozaton két vízcseppgyöngy most csillanva összefut, meghízva táncot lejt egy pillanatig az egyesült gömböcske, majd villanásszerű csíkkal hull le a talajra.
    Olyan különös így alulról szemlélni, háton fekve ezt a mélybe hulló vizet! ...
    Lassan kezdek hozzá, szinte észre se veszem, hogy hangosan beszélek. Úgy érzem, mintha nem is lennének itt körülöttem társaim, mintha csak magamnak önteném formába csapongó gondolataimat.
    - Bizony-bizony, a barlangok világa mindenképpen különös birodalom ... Régen azt tartották az emberek, hogy a hosszú földalatti labirintus alagutak a sárkányok lakóhelyei. Nem egy barlangból, Lacikám, valóban egész rakományra való csontlelet került elő. Rendszerint a régmúlt jégkorszak barlangi medvéitől származtak ezek. Mert tudod, éltek egykor ilyenek is ... Az efféle ismeretlen alakú nagy csontok természetesen újabb és újabb tápot adtak a legkülönfélébb misztikus, babonás elképzelések éledéséhez, s a kellő tudományos szemléletmóddal nem rendelkező fantázia szabad szárnyalásához.
    Most ismét lecsöppent egy csillogó vízcsepp a sziklatetőről.
    - Látod Laci, a barlangok világa az örök sötétség birodalma. Bennük az ember kicsinek, parányinak, kiszolgáltatottnak érzi magát. Talán az ennek az egyik oka, hogy sohasem tekinthetjük át egyszerre a teljes teret, amelyben járunk. Lámpánk csak egy kicsiny körzetet világít meg, s nem látni, nem tudni, hogy miféle látvány bontakozik ki a fekete homályból majd tíz méterrel arrébb. A meglepetésszerűen megjelenő, halk dobogású szárnycsapásokkal tovacikázó denevérek is mindig a sötétből futnak ki, hogy ismét oda tűnjenek el, de most más irányban. Tréfás kis kedvenceim ...
    - A barlangok világa az állandóan nedves, párás levegő, a hűvösség és a csend világa. A földalatti csend azonban nem némaságot jelent. Sajátos zsongás, valami leírhatatlan halk muzsika tölti meg tartalommal ezt a csendességet. A barlang szimfóniája ez ... Hulló vízcseppek koppanásai, csattanásai és csobbanásai kottázzák az örök és örökké más harmóniát, amelyből olykor élesen ki csendül egy-egy hangszer szóló harsonája. Denevércirpelés, alágördülő szikla dübörgése, duzzadó patakár sistergő zúgása, mennydörgő vízesés megrázó moraja vezénylik a ritka fortissimókat ... Legtöbbször azonban a sziklakupoláknak nem kell beleremegniök a visszhang rezgéseibe, mert a barlang immár csak csendesen dúdolja, halkan suttogva leheli az alvilág végtelen szimfóniáját ... Halljátok? Én hallom.
    - Érdekes, hogy ezt a muzsikát nem lehet a barlangtól ellopni ... Ha valahogyan mégis megpróbálnánk, például magnetofonszalagra rögzíteni és úgy kivinni, siralmas eredményre jutnánk. Amit benn titokzatosan szépnek és megrázóan fennségesnek érzünk, odakinn a napvilágon sivár, tartalmatlan zörejjé silányodik.
    - Igen. A barlangok világát le lehet írni, meg lehet festeni, le lehet fényképezni, sőt filmezni is, de ezt a megfoghatatlan hatást, amit a személyes ismeretségkötés nyújt, semmilyen más módon nem lehet érzékeltetni. Szuggesztív erejű, nagy energiával jelentkező hangulatot vált ki az emberben a barlang, hiszen valamennyi érzékszervünk, a szem, a fül, a szaglás és a hőérzékelés, a tapintás érző felületei, mind-mind szokatlan és ismeretlen hatásokat továbbítanak egyidejűen az agyba. Másképp tágul a pupilla, más levegőt szív a tüdő, más norma szerint dobog a szív és múlik itt az idő.
    - Higgyétek el, hogy a barlangok világa élő világ. Nemcsak azért, mert különleges, fehér, vak állatok népesítik be vizeit és talajfelszíneit, de úgy egészében véve, maga a barlang is él, lélegzik, fejlődik, időről-időre változtatja arcát, van gyermekkora, felnőttkora és ő is megöregszik ... A végén pedig elpusztul, mint minden egyéb a természetben ...
    - Hogy ez az életfolyamat más, mint a mienk, ez egészen természetes. A hangyák életmódja, idő és térformája is más, mint az embereké, pedig a hangyák éppen úgy szerves élőlények, mint akár mi magunk. Hogyne lenne akkor ezerszer ismeretlenebb, szokatlanabb és titokzatosabb számunkra egy ilyen földalatti sziklabirodalom teljesen különböző, idegen életnormája, amelyet, ha bemegyünk a barlangba, akaratlanul is tudomásul kell vennünk, alkalmazkodnunk kell hozzá és ki kell ismernünk, hogy a végén ne ő emésszen meg bennünket, hanem mi győzzük le őt, mi diadalmaskodjunk felette azáltal, hogy kifürkésszük titkait, megfejtjük nyelvének ábécéjét és megértjük ezernyi mondanivalóját.
    - Igen ... Ahány nyelv, annyi ember: tartja a találó magyar szólás. Érzitek, mennyire mélyértelműen igaz ez a megállapítás? Hiba lenne azonban, ha csak a különféle országok népeinek emberi nyelveire vonatkoztatnátok ezt az igazságot. A természet nyelvének megtanulása, megértése tesz mindennél gazdagabbá, mert e nyelv birtokában nem egy ország, hanem egy egész világ nyílik meg előttünk!
    - A legtöbb ember ugye fél a barlangoktól? Azért, mert nem érti a nyelvüket, nem ismeri tulajdonságaikat, szokásaikat, s így teljesen tehetetlennek, védtelennek érzi bennük magát. Ez a nyomasztó félelem azonban minden esetben elmúlik, ha megtanuljuk a barlangok beszédét értelmezni. A korábbi félelemből ekkor kíváncsi tudásszomj fejlődik, a nyomasztó szorongás helyét pedig a megismerés, a felfedezés mindennél nemesebb és nagyszerűbb öröme tölti be, s az ember, aki sokszor beszélgetett már a barlangokkal, ezentúl még többször kíván velük találkozni ...
    Mert a mi emberi lelki alkatunk olyan furcsán van felépítve, hogy amit megértünk, megismerünk és megtanulunk, azt meg is szeretjük, abba szerelmesek leszünk ...
    - Látod Laci, a sakkjátékot is csak az az ember tartja unalmas és hiábavaló időpocsékolásnak, aki nem tud jól sakkozni. Nehéz lenne olyan barlangkutatót találni, aki a barlangok világáról szenvedélyes rajongás és áhítatos csodálat nélkül is képes lenne beszélni. Minden barlangkutatónak szent meggyőződése, hogy szebb, tisztább, élvezetesebb és felemelőbb munka nincs is az övénél. A kívülálló ember csak az elképesztő ellentéteket látja meg ebben, s az efféle beszéden a fejét csóválva csodálkozik. A barlangkutató viszont benne él az ellentétekben, s minél nagyobbak azok, ő annál boldogabb ... Minél sárosabb a ruhád egy kutatóút után, minél jobban elcsigázott a földalatti sziklamászások veszélye és nehézsége, minél éhesebben és átfázottabban kerülsz ismét a felszínre, annál nagyobb az örömöd, ha célodat elérted és újabb lépést tehettél előre az ismeretlen világ megismerésében.
    - Igaz, a barlangok világa veszélyekkel teli világ. De csak azok számára, akik nem ismerik, nem szeretik, nem értik mondanivalóit. Akik csak kalandvágyból, az izgalmasnak ígérkező földalatti bolyongás elképzelt igézetétől hajtva hatolnak be mélyükre, majdnem mindig ráfizetnek vállalkozásukra. Ne feledjétek el, hogy azokat, akik nem tisztelik a barlangot és mégis hősök kívánnak lenni ott, akik a saját ügyességükben és erejükben elbizakodva kellő tapasztalat és tudás, gyakorlati előképzettség és megfelelő biztonságú felszerelés nélkül vágnak neki egy barlangfelderítésnek, azokat legtöbbször foglyul ejti a barlang.
    - Mert a barlang nem tűri el, hogy semmibe vegyék őt! Vele szemben nem lehet követelőzni, csak szívós kitartással, türelemmel és rendszerességgel kérdezni, s a kapott feleletek alapján újra és újra csak kérdezni. A barlang még a legerősebb emberhez sem alkalmazkodik, viszont a leggyengébb is képes alkalmazkodni őhozzá.
    - A barlangok világa földalatti birodalom. Az ember viszont a Föld felszínének lakója. Minden érzékszervünk, minden képességünk, szervezeti, fizikumbeli felépítésünk a földfelszínen jellegzetes természeti adottságokhoz, viszonyokhoz alkalmazkodva fejlődött ki. A mindig előrébb vágyó ember hatalmas tudásszomja azonban arra ösztönzi őt, hogy a világnak azon részeit is megismerje, ahol nem élnek - mert az adottságok olyanok, hogy nem is élhetnek - emberek. Ezért készít magának az emberiség újabb és újabb űrhajókat, amelyekkel felemelkedik a távoli világűrbe, s ugyanez a megismerési vágy hajtja őt ide a Föld mélyére is, a legmélyebb és legsötétebb barlangok világának kifürkészésére.
    - Akár a magasságok, akár a mélységek felé indulsz el kutatni te ember, különleges, a mindennapi életben már megszokott problémáktól sokban eltérő új akadályokkal találkozol szembe, amiket csak akkor tudsz majd leküzdeni, ha idejében előre számot vetettél a reádváró feladatokkal, ha tudatosan felkészültél azok legyőzésére. Ha célba akarsz érni, nem elég a bátorság, az elszántság és a lelkesedés! Legfontosabbként tudásra van szükséged, komoly tudásra és alapos körültekintésre. A kutató vállalkozás tervét előre kell elkészítened, részletesen és nagy pontossággal. Tévedni, rosszul számítani nem szabad, hiszen később már nincsen pardon, az előkészítő munka minden apró hibája végzetessé, katasztrófává válhat a világűrben is, de itt a föld alatt is. Ha viszont pontos volt a számításod, tökéletes a tervezésed, célba érsz ember: legyőzöd és úrrá leszel az ismeretlenen!
    - Eddig tart az én mesém Lacikám, amely itt a Szultán-pamlagánál, a sziklahegyek mélyén kikívánkozott belőlem ... Ne haragudj érte, ha talán valami mást vártál ...
    - Nézz oda! Csillognak felettünk a vízcsepp gyöngyöcskéi ... Látod? Ezernyi gyémántszem, az alvilág kincsei ... Mondd meg hát őszintén, el lehet képzelni ennél boldogítóbb, nagyobb gazdagságot?

ÉS LOBOGNAK TOVÁBB IS A FÁKLYÁK ...

    Nem tudtuk meghatározni, hogy mikor lehet reggel? Az éjszakázás rövid eltörődései és hosszú beszélgetései, a még hosszabb hallgatások teljesen megzavarták időérzékünket. Az újságírókkal este abban állapodtunk meg, hogy ők reggel nyolc órára bejönnek. Megkérdezni, történt-e valami különös?
    Amikor tehát végképp beleuntunk a vacogó tétlenségbe, összecsomagoltuk holminkból mindazt, amire feltételezhetően szükségünk lehetett, s levonultunk a füsttől elárasztott felső barlangrészből.
    Az Olimposz alatt, néhány méterrel Jósvafő irányában, jókora simafenekű, kavicsos aljú térséggé szélesedik ki a barlang. E lapos térség I. számú Csikóstanya-pihenőhely néven ismeretes. Meglepő tapasztalatként állapíthattuk meg, hogy itt még nyoma sincs a füstnek, kristályosan üde, tiszta a levegő. Ez egészen felvillanyozott. A fehér füstfolyam, amely hálóhelyünk barlangrészéből aláhömpölygött, nem ereszkedett le a barlang talajáig, hanem a mennyezet alatt méltóságos lassúsággal Aggtelek irányába áramlott tova, mint valami lomha felhőszőnyeg.
    A friss levegőből mohón szívtuk tele mellkasunkat, s ennek olyan hatása volt, hogy a gyötrelmes éjszakázás után szinte újjáéledtünk. Minthogy a továbbindulással egyelőre várnunk kellett - hiszen erre Markóéknak ígéretet tettünk -, elhatároztuk, hogy ismét tüzet rakunk s megmelegszünk mellette, A hálószobából lehordott fával és mohával percek alatt lángralobbantottuk a jókora máglyát, s a Styx jelenleg e szakaszon teljesen kiszáradt medrének partján mellé heveredtünk.
    Szerencsére itt a tűzrakás füstje nem szabott határt a máglya nagyságának. A barlang éppen elég magas és tágas volt ahhoz, hogy akár napokig éghetett volna benne a fa, mégis friss maradt a levegő. A második birkacombból apró szeletkéket vágtunk, ezeket a barlang vörös agyagából gyúrt lepénykékbe csomagoltuk bele, és az így elkészített gombócokat a parázsba rejtettük.
    A vidáman ropogó tábortűz annyira felélénkített most bennünket, hogy jó kedvünkből még a tréfálkozásra is jutott. Fodor Pista kézbe ragadta a kormos ürüsonkát, s úgy kezdte azt marcangolni, mint valami kannibál. Eközben mi hatan körültáncoltuk őt ősemberi módra.
    Rövidesen annyira átmelegedtünk a tűznél, hogy még a mosakodásra is rászántuk magunkat. Talán száz méternyit gyalogoltunk vissza a Vaskapu felé, ahol találtunk néhány medencében erre alkalmas vizet. Hej, de örömmel és könnyedén futottunk most hozzá, nem kellett a gyűlölt zsákokat hurcolni! Meg is állapodtunk benne, hogy a beljebbi felderítőútra nem cipeljük végig a teljes cókmók-halmazt. Eldöntöttük úgyis, hogy éjszakázni ismét visszajövünk ide a Szultán-pamlagához. Itt maradhat tehát a fa is, a pokrócok is, sőt a fáklyák közül is elraktározunk vagy huszonötöt. Annyi bőven elegendő lesz a visszaútra holnap. A mai kutatáshoz harminc egész fáklya, egy kevés élelem és a fényképező felszerelés lesz az összes terhünk. No, meg a biztonsági világítócsomag, ez azonban zsebben is ellapul, a szállítása nem jelent semmi nehézséget.
    Bernáth Lacit kivéve mindnyájan tudtuk, hogy az expedíció legkritikusabb napja az első volt. Akkor voltunk még a legtapasztalatlanabbak is, de a terep is a barlang első szakaszában a leginkább fárasztó, sőt veszélyes is néhol. A Szultán-pamlagától egészen az Óriások-terméig már nem lesznek újabb sziklahegyek, sőt ilyen száraz időszakban valószínűleg vízbe se kell többé belegázolnunk. A nehéz zsákok nélkül gyorsan haladhatunk. Ha tehát tegnapra elégnek bizonyult oly sok viszály után is huszonnégy szövétnek, mára harmincnak mindenképpen elégnek kell lenni! Igaz, tegnap csak két kilométert tett ki a teljes út, ma pedig több mint nyolc van előirányozva, mégis az a kettő és ez a nyolc össze se hasonlítható egymással kényelmi szempontból.
    Türelmetlenül vártuk Petresséket. Már azt hittük, dél felé jár az idő, mire megjelentek. Pedig mindössze csak fél nyolc volt. Feltűnően panaszkodtak a füstre, amely szerintük egészen a Mórea-hegyétől kezdve érezhető. Gesztelyiné hűségesen tartotta magát tegnap esti önkéntes esküjéhez, ő tehát nem jött be.
    Szokatlanul hatott reánk vendégeink kultúremberhez méltó öltözéke és ábrázata. Valóban megdöbbentő ellentétként hatottak ők itt közöttünk, akik kormos és agyagos teljes mivoltunkban egészen kellemesen éreztük magunkat ősembereknek. Az időközben cserepesre kiégett agyaggombócokat feltörve, tartalmukkal lelkesen kínálgattuk a modern világból érkezett emberi jövevény-csodákat, ők azonban nem találták e pecsenyét annyira ízletesnek, hogy képesek lettek volna még le is nyelni azt. Bezzeg nem kellett sokat biztatni bennünket! Csupán a sót hiányoltuk kissé, egyébként azonban pillanatok alatt elfogyott a szokatlan reggeli.
    Nyolc óra lett végül, amikor búcsút vettünk ismét Markóéktól, s ők Aggtelek felé, mi pedig a barlang további mélyébe, nekiindultunk utunknak. Szemünk előtt ismét csupán egyetlen cél lebegett: tovább, előre, a Baradla végpontjáig!
    Az út ma igen könnyűnek tűnt. Ami nehézség helyenként mégis jelentkezett, az mindössze abból adódott, hogy szigorúan tartottuk magunkat az elvhez: a kiépített járdát nem szabad használni. Egy-két ponton akadt mindössze olyan mélyebb víztócsa, amelyet az oldalfal szikláiba kapaszkodva kényszerültünk megkerülni. A legtöbb szakaszon viszont kavicsos, néhol lágyabban iszapos, de kényelmesen és gyorsan járhatónak mutatkozott a Styx kiszáradt medre.
    A barlang szeszélyesen kanyargó folyosója ezernyi meglepetéssel szolgált számunkra is, akik pedig nemegyszer végigcsodáltuk már ezeket a költeménybe illő földalatti virágoskerteket. A gyenge fáklyafénynél ugyanis új cseppkőarcok váltak kihangsúlyozottá, s a várt, a lámpavilágnál korábban megszokott formák ugyanakkor elmaradtak. Új arcát tárta fel a barlang, eddig rejtegetett mesebeli arcát. Vass Imre csodálta a Baradlát másfél évszázada ugyanígy, fáklyatűz fényénél, a patak ágyából. Leírásának alábbi idézetei szemléletesen tükrözik lelke hangulatváltozásait.
    "Az üreg kinézése egész pusztaság és vadság, csak kietlen, durva, setétszínű falazatot mutat, helyenként örvényes, vizet nyelő helyeket, melyeknek látása rémitő, minden lépéssel nagyobb szorongattatást és aggodalmat támaszt az utasnál. Elöl és hátul a fekete üresség. Oldalt, fent és alant a szurmos kövek és a barna föld! Valóban kínos egy utazás!"
    "Nem messze máris a fekete setétségből, mint a fényes hold az éjjeli borúból, több alabástrom fejérségű deli, karcsú oszlopok ... jelennek meg a vándor előtt." ... "Reménytelenül a zordon vad és szűk üregekből illy szép alkotmányok elejébe toppanván, e tágasabb barlangba mintha oda igéztettem volna".., "A szerfelett való nagy magasság folyvást tart a főág mentében, és annak falain felülről egész le sok számtalan különös formájú mészkőszivárgások, csepegő kövek és oszlopok szemléltetnek. E bájoló sétálón egyszerre meglepetik a földalatti zarándok." "A falazat annyira ki van ékesítve különböző fényes világos téglaszínű mészszivárgásokkal, hogy andalodásba merül az utas. Itt egy szép csinos oltárt, amott egy függelőt, másutt egy ruhatartót, megint máshelyt feldomborodott üléseket csudál, s a sok oszlopok között nem tudja szemét egyiken megnyugtatni." ... "Képzetje ez kicsinyben az örökké munkálódó és viszont szüntelen emésztő természetnek. Mindig támad valami új, a régi szétomlik, és annak töredéke újabb tárgyaknak alkotására szolgál." "A setétszürke puszta mészkövek, minden szivárgás csinosítása nélkül lévén, könnyen elnyelik a fáklya világát, s a barlang kárpitjai eltűnvén a szem elől, úgy véli a bentlevő, mintha a szabad ég alatt egy komor éjjelen sétálna."... "Egy kis kanyarodással megnyílik viszont a kellemes tájék: sok fehér obeliskus forma kőcsepegések tűnnek elő a sötétségből, és tündöklenek, mint a távollévő csillagok az éjjeli fellegek hézagain." ... "Talál a fürkésző szem több és több gyönyörűséget. A boltozat magosabb, nagyobbodik a szélesség és a legkellemesebb csepegő köveknek csoportjai tolakodnak a vándor szemei elébe. A tágasb oldalnyílásoknak sötétségéből pedig tündöklenek a fehér kőcsepegések. A szem nem tud min megnyugodni: kapkod az újabb meg újabb tárgyaknak látásán." ... "Valóban csuda remekje a természetnek!"
    Vass Imre hangulatát teljesen a magunkénak éreztük itt mi is. Bernáth nemegyszer megtorpant, a feje fölé felnyújtott fáklyával, hangos álmélkodással csodálta az óriási barlang elképzelhetetlenül változatos kristálypalotáit.
    Először a Retekág oldalfolyosójának csatlakozásánál álltunk meg pihenni. A következő pihenőt viszont már a Csipkéskút kristálymedencéjének partjánál tartottuk. Várakozáson felül gyorsan haladtunk előre. Mindössze a tizedik fáklyát használtuk el, s máris az Óriások-terme alatti viznyélőnél jártunk. Azok között a sziklák között, melyekről Vass Imre úgy beszélt könyvében, hogy "itten véltem a barlangnak és fürkészésemnek véghatárát elérve lenni."
    Bernáthnak most sem szóltunk semmit. Szándékosan hátrább maradtunk egy kissé tőle, s izgatott kíváncsisággal szemléltük, merre indul? A hirtelenül véget érő folyómeder láttán vajon kijelenti-e, hogy a Baradla végére érkezett? Vagy pedig ő is észreveszi lobogó fáklyája vörös világánál azt a sáros hegyet, mely egykoron "azon gondolatra szolgáltatott okot, vajon nem kívülről nyomul-e be az a fekete föld? Vajon nem lenne-e egy kijárás itten felfedezhető?"
    Bernáth körülnézett. Megigazította gyantás szövétneke agyagszigetelését és megtörölte izzadt homlokát a kabátja ujjával. Azután elindult fölfelé.
    Fokról-fokra kapaszkodott feljebb a meredek sziklákon. Keresztezte a betonozott gyalogutat, s mivel belátta, hogy annak irányában nincsen lehetőség a továbbhatolásra, ismét csak fölfelé kapaszkodott tovább. Mi alulról, a mélységből szorongva figyeltük őt. Megérintettem Dénes Gyurka karját.
    - Oda figyeljetek, most tarthat azon a szakaszon, ahol Vass a csúszásnyomokat lelte!
    Ebben a pillanatban Laci majdnem visszacsúszik. Már-már kiáltani készülünk, hogy vigyázzon magára, amikor meglepődve látjuk, hogy egy roppant ügyes kapaszkodó fogás felhasználásával átlendíti testét a veszélyesen síkos falszakaszon. Nyugodtan, higgadtan körülszemlélődve addig csúsztatja most lábát, amíg végre biztos egyensúlyi támaszt talál térdeivel.
    Onnan, ahol e másodpercben tart, már kétfelé is indulhatna tovább. Arról a pontról, ha lefelé ereszkedne, könnyen bejuthatna az Óriásokterme elejére. Itt kezdődött a Vass Imre által lelt titokzatos ösvény is egykoron. Bernáth azonban - nem tudni miért - nem indul el erre, hanem ismét csak feljebb erőlködik a szörnyű sziklatömbök meredek rézsűjén. Kísérteties látvány őt alulról figyelni, amint lobogó fáklyájával nekilapul a sáros sziklafalnak, s az életveszélyessé is válható mászást próbálgatja. Bánkódom is mélyen, hogy minek engedtük őt belevágni e kétes kimenetelű felderítésbe. Ha visszacsúszik és onnan alázuhan, összetöri magát a mélységben. Kiáltani azonban, hogy ne arra próbálkozzon, hanem oldalt, lefelé induljon, mégsem merek most már. Összeszorítom a fogaimat, s nyitott ajkakkal szívom erősen vissza a levegőt. Úgy nézzük őt ugrásra kész megfeszült izmokkal, mintha ezzel a hatalmas magunkba folytott belső drukkolással egy csöppet talán segíthetnénk is helyzetén. Berci mögöttem felszisszen.
    - Igazgató kartárs, hívjuk vissza! Lezuhan!
    Hátranyújtott kezeimmel szinte visszaszorítom őket, s úgy szűrömki a fogaim között, hogy "nem! még nem! ... Várjatok!"
    Bernáth most mégis balra halad ... Na, ott talán majd inkább belátja, hogy lefelé kell mennie! Á dehogy! ...Végképp nem foghatjuk fel, milyen logikától hajtva: lám megint csak fölfelé lendül a szörnyű sziklákon ...
    De nicsak, mintha ott már kevésbé lenne oly meredek a rézsű ... A Kémény függőleges fala, ahová Révészék felmásztak, most mintha jobbra elmaradna tőle ... Boszorkányos ügyességű és szívósságú mászással ő tovább is balra tart ... De egyre csak fölfelé. Hová juthat vajon arra ez az ember?
    Bernáth ekkor megáll egy pillanatra, s látjuk, amint nagyon lassú, óvatos mozdulattal visszafordítja arcát felénk, a messzi mélység fölé.
    - Hát veletek mi van? ... Miért nem indultok már? ...
    - Laci! Milyen helyzetben állsz? ... Vissza tudnál mászni? - tör ki belőlem azonnal a válasz. - Arra nem tudsz menni! ... Nincs arra semmi sem! ... Már sokkal korábban ... balra kellett volna aláereszkedned! ... Menjünk segíteni?
    Bernáth nem felel erre, ellenben látjuk, hogy csigalassúsággal még feljebb ágaskodik fáklyájával. Hosszan szemlélődik, majd ismét tovább kúszik kőtömbről kőtömbre.
    - Ne komédiázzatok már - kiáltja most alá, - hát itt a folytatás! ... Hatalmas terem szája van fölöttem!
    Gyurkáékra nézek.
    - Laci képzelődik? Miféle teremről beszél ő odafenn? Gyerekek, próbáljunk meg mi is utána indulni?
    Tanácstalanul, hol egymást bámuljuk, hol a magasba pislogunk. Lacit már nem látjuk, csak a fáklya fényének villanó vörös sugarai vetődnek rá olykor valami távoli kőzetfelületre. Még most is halljuk azonban ahogyan egyre tovább mászik, rendületlenül. Időnként kődarabkák gurulhatnak ki a lába alól, mert ilyenek hosszan peregve záporoznak közénk diónyi bombákként. Kapkodjuk lábunkat a csapkodó kövektől, de természetesen ez inkább csak afféle hiú önámítás ... Valami olyasmi, mint a mennydörgéstől félni, és nem a villámcsapástól. Tudjuk pedig mi azt józan ésszel nagyon is, hogy amelyik kavics egyszer már becsapódott a sötét magosból, attól igazán kár nyugtalankodni, hogy amiatt teljesen felesleges dolog utólag ugrálni; azt azonban, ami még csak útban van felénk, sajnos, nem láthatjuk, s így védekezni se tudhatunk ellene.
    Nagysokára mégis mintha szűnne a kőzápor. Egészen távolról üti meg fülünket Bernáth László hangja. A visszhangos üregben alig lehet érteni szavait. Mintha azt mondaná, hosszú, nyújtott hangon:
    - Jöjjetek! ... Jó irányba megyünk! ... Várlak benneteket! Tölcsért formálok a tenyeremből, s úgy harsogok vissza a messzi sötétségbe.
    - Mit mondasz? ... Nem értjü...ük! Most már világosan kivesszük válaszát.
    - Gyer ... tek! ... Várok ... rátok! ... Dénes Gyurka rámnéz kétkedő mosollyal.
    - Te Laci, lehet, hogy ez az újságíró olyan módját fedezte fel az Óriások-termébe jutásnak, amit még te se ismertél idáig?
    Ingerülten rántottam meg a vállam.
    - Mit tudhatom én azt? Hát létezik olyan ember, aki ennek a barlangnak minden titkát képes kiismerni? ... Indulás utána! ... Gyerünk ... én majd elöl megyek ...
    Fél óráig tartott, mire utolértük Bernáth Lászlót a sziklahegy tetején. Valóban az Óriások-termébe jutott be felülről, egy előttünk odáig ismeretlen úton. Csaknem a Karzatnál ... Nem messze attól a ponttól, ahová a függőleges falú Kémény alpinista megmászása során Révészék kerültek. Ezen a szakaszon azelőtt még nem mászott fel soha, egyikőnk sem. Révészék minden bizonnyal ismerhették ezt a lehetőséget is. 1949-ben nyilván épp azért választották a még nehezebb irányt, a függőleges falat, hogy hátha az máshová vezetné fel őket?
    Megöleltük Bernáth Lacit a szakadék peremén, s ezért az útjáért ott, azon a helyen felavattuk őt barlangkutatóvá.
    Az Óriások-termébe a Kínai-pagoda hátamögötti lejtőn ereszkedtünk alá. A Ganymedes-kútjából szomjunkat oltottuk, s itt ünnepélyesen közöltük Bernáthtal, hogy ezzel célba értünk. Itt találta meg Vass Imre, majd Gizi a legtávolabbi ősemberi nyomokat, amelyekről ezen a napon immár kísérleti úton is beigazolódott származásuk egyetlen reális magyarázatának biztos igazsága.
    Leültünk a hűvös cseppkövekre megpihenni. Most már nem féltünk a visszafelé úttól. De nem féltünk a reánk váró újabb éjszaka hideg sziklaágyától sem. Éreztük, hogy győztünk. "L´homme fossile n´existe pás!" Elavult jelszó már ez! Bizony, nagyon elavult ... A tekintély jelszava, amelyet az igazság nem szokott mindenkor tisztelni.
    Egyenletesen hullottak alá a fennséges tetőről az alkotó vízcseppek. Az egyik hangja vidám csattogás volt, a másiké meg úgy tűnt - szomorú csobbanás ... Eszembe ötlöttek Hemingway öreg halászának szavai; "Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni."

JEGYZETEK