Dr. JAKUCS LÁSZLÓ

Sokan, nagyon sokan gyűltünk itt ma össze. A közös, ami bennünket pályatársa-kat, tanítványokat, barátokat, családtagokat és ismerősöket idehozott, dr. Jakucs László professzor, a világhírű karszt- és barlangkutató, a Magyar Karszt- és Barlang-kutató Társulat volt társelnöke és tiszteleti tagja, a Herman Ottó, Kadić Ottokár és Vass Imre emlékérem kitüntetettje, akitől Társulatunk valamennyi tagja nevében bú-csúzunk. Csaknem hetvenhat év, a magyar férfiak átlagos életkorát kissé meghaladó idő, ennyi jutott Neki. Gyermekévek és ifjúság Sarkadon, majd Debrecenben. Egye-temi tanulmányok Budapesten és ezt követő pályakezdés a Magyar Állami Földtani Intézetben. Felnőtt kutatóvá válás, élményekben és sikerekben gazdag tíz esztendő Aggteleken, amelynek kiemelkedő állomása a Béke-barlang felfedezése 1952-ben. Érett férfikor, kiteljesedés és megállapodás Szegeden, majd a fokozatos visszavonulás szakasza ugyanott. Öt lakás és gyakorlatilag három munkahely – a Magyar Állami Földtani Intézet, az Aggteleki-barlang és a szegedi József Attila Tudományegyetem – ahol élt és dolgozott. Mi többnyire ezeken a helyeken találkozhattunk Vele és lehettünk rövidebb hosszabb ideig tanítványai és társai. Így ismerhettük meg nyílt, határozott, de sugárzó egyéniségét és személyiségét. Őrizzük szeme villanását, ked-ves mosolyát, jellegzetes gesztusait és mozdulatait. Kötelességtudat és felelősség: ezek vezérelték életében, aminek terheit különleges szokásai, kivételes látásmódja, szuggesztív stílusa és gyakran fanyar humora enyhítették. Sorolnám tovább, de Kosztolányi Dezső Halotti beszéde mindezt pontosabban és szebben mondja.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él s mint fán se nő egyforma-két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló , kedves szemet. Nézzétek, itt ez a kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye a rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt s szólt ajka, amelyet mostan lepecsételt a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélyben lenn s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére és futott, telefonált és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a multba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodáit újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

Köszönjük Laci bácsi, hogy Veled lehettünk és nagyon fáj, hogy elmentél. Nyugodjál békében!

(Dr. Korpás László búcsúbeszéde, elhangzott Szegeden, 2001. december 14-én)

DR. JASKÓ SÁNDOR

Mély megrendüléssel búcsúzik a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat alapító és tiszteleti tagjától, dr. Jaskó Sándor egyetemi magántanártól, a földtudományok doktorától.

Besztercebányán született 1910-ben. A budapesti tudományegyetemen szerzett 1934-ben természetrajz-földrajz szakos tanári oklevelet, és az egyetem Földtani Intézetének tanársegéde lett. 1935-ben doktorált geológiából, őslénytanból és földrajzból. Azután két évig a berlini, majd újabb két évig a bécsi egyetemen volt ösztöndíjas. 1942-ben a Földtani Intézet adjunktusa lett. 1943-ban a budapesti egyetemen Magyarország hegyszerkezettana témakörből egyetemi magántanári képesítést szerzett. 1958-ban a föld- és ásványtani tudományok kandidátusa, 1975-ben a földtudományok doktora lett.

Hét évtized kötötte őt Társulatunkhoz, a magyar karsztkutatók és barlangkutatók népes családjához. Még egyetemi hallgató korában kapcsolódott be a BETE, a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület barlangkutató szakosztályának munkájába. Részt vett az Aggteleki-barlang és több budai barlang új részeinek felfedezésében, szakmai kutatásában, térképezésében és remek tanulmányok sorában adta közre tapasztalatait, kutatási eredményeit.

Az 1930-as évek elején már publikált a BETE Baradla­kutatásának új eredményeiről, az Aggteleki-barlang jósvafői szakaszának karszthidrológiájáról, meg a Jósva-patak felső völgyének földtani viszonyairól. Írásai mai napig is értékes és hiteles forrásmunkák geológusok, geográfusok, karszthidrológusok és szpeleológusok számára egyaránt.

Közben összefoglaló értekezést írt a Pálvölgy­Rózsadombi-barlangvidékről, sorra tárgyalva a Pál-völgyi-, a Szemlő-hegyi- és a Ferenc-hegyi-barlang akkor ismert kiterjedését, kőzettani meg tektonikai viszonyaikat, ásványi kincseiket, a kialakulásuk kérdéséről folyó vitát és felvázolta a szakmai kutatások soron következő feladatait is. Külön tanulmányban számolt be a Ferenc-hegyi-barlang kutatásának újabb eredményeiről.

1948-ban a Mátyás-hegyi-barlangi nagy felfedezésről, a Centenáris-szakaszról adott hírt, majd néhány hónappal később már terjedelmes értekezésben számolt be a Földtani Intézet megbízásából végzett ottani kutatásairól, a Mátyás­hegyi-barlang kőzettani, tektonikai, szpeleológiai viszonyairól. Ez a példás munka és mellékelete, a barlangról munkatársai közreműködésével készült térkép, évtizedeken át iránytű volt szakemberek és amatőr barlangkutatók számára egyaránt a Mátyás-hegyi-barlang továbbkutatásában.

De említett írásai csak kiragadott példák karsztos témájú tanulmányainak gazdag sorából, amelyek pedig csak részét képezik nagy tudományos életművének, hiszen több mint 130 szakcikket, tanulmányt és értekezést publikált, nem is számítva nagy számú népszerű ismeretterjesztő írását.

A BETE nagy generációjának kiemelkedő tagja volt Jaskó Sándor, ez a kevés beszédű, halk szavú, de éles szemű, széles látókörű, nagy felkészültségű tudós. A szavára, megállapításaira, tanácsaira mindig érdemes volt figyelni. Már fiatalon egyik vezetője volt a BETE oly sok sikert elért kutató gárdájának, idős korára pedig valamennyiünk nagyra becsült, őszintén tisztelt mentora lett. Kiemelkedő rangját, tekintélyét nem elsősorban az - egyébként sokszorosan kiérdemelt tudományos fokozatok, állami és szakmai kitüntetések, hanem mindenki által becsült óriási tudása, hatalmas szakmai és élettapasztalata, meg emberi nagysága biztosította számára. Midőn tiszteleti tagjává választotta Jaskó Sándort a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat, önmagát tisztelte meg ezzel.

Hét évtizeden át mindvégig hűséges maradt Társulatunkhoz, a maga csendes, szerény módján, szilárdan állt mellettünk és odaadóan kivette részét a társulati munkákból is. Tagja volt Választmányunknak és az Érembizottságnak is. A szervezeti életben és a szakmai kutatómunkákban egyaránt számíthattunk nagy emberi élettapasztalatára és a széles látókörű tudós bölcs tanácsaira, meleg szívű segítőkészségére és - ha kellett - halk szavú, segítő bírálatára is. Nehéz lesz nélkülöznünk Őt, nagy űrt hagy maga után.

Jaskó Sándorral a karsztkutatók egyik nagy öregje, nagy tudós és nagy formátumú ember távozik most körünkből. Szomorúan búcsúzunk. Hiányozni fogsz Sanyi bátyám. Tisztelettel és szeretettel őrizzük meg emlékedet!

Dr. JORDÁN KÁROLY

(1871. december 16., Pest - 1959. december 24., Budapest)

Tekintélyes polgári család sarja. Budapesten járt középiskolába. Egyetemi tanulmányait Párizsban (École Monge), Zürichben (politechnikum), Manchesterben és Genfben végezte. Zürichben, vegyészeti oklevelet szerzett, majd 1895-től a genfi egyetemen tanársegéd, ill. magántanár. Itt kémiai tudományokból doktorált. 1898-ban tért haza Budapestre, ahol földrengéstani, csillagászati és matematikai tanulmányokat folytatott. 1906-ban a budapesti Földrengésszámláló Intézet vezetője lett. Ebből az időből származik a szeizmikus hullámok terjedésére vonatkozó értekezése. Az I. világháború alatt meteorológusként működött.

1920-tól a budapesti Műegyetemen tartott előadásokat, ahol 1923-ban magántanári, 1930-ban rendkívüli tanári, 1940-ben nyilvános tanári címet nyert. Matematikai munkássága elismeréséül 1828-ban az Eötvös Loránd Matematikai és Fizikai Társulat a Kőnig Gyula-jutalommal tüntette ki. A Magyar Tudományos Akadémia 1947-ben választotta levelező tagjává, 1957-ben pedig Kossuth díjat kapott.

Széles természettudományos műveltségű tudós volt. Kisebb részben a kémia, nagyobb részben a meteorológia és a matematika területével foglalkozott.

Kedvelt tudományos témája a valószínűség-elmélet és a matematikai statisztika alkalmazása a meteorológiában.

Művei közül a franciául is megjelent Matematikai Statisztika, (Párizs, 1927.) című könyve, amely hazai tudós tollából az első ilyen tárgyú eredeti munka. A matematika statisztika 1927-ben még világszerte kezdő tudomány volt. E munkájával hozzájárult a magyar tudomány hírnevének öregbítéséhez, az új és előrevivő gondolatok iránti fogékonyságának bizonyításához. 1939-ben angolul jelent meg a Véges differenciák módszere című könyve, amelyet 1947-ben az Egyesült Államokban újra kiadtak. 1956-ban jelent meg Fejezetek a klasszikus valószínűségszámításból című könyve, amely Kolmogorov 1933-ban alkotott modern valószínűség-elméletéig bezárólag összefoglalását adja a klasszikus valószínűség-elméletnek.

A meteorológiában ő vezette be hazánkban a korrelációszámítás alkalmazását. Több meteorológiai tudományos társaság aktív tagja és vezetője volt. A klasszikus valószínűség-számítás az ő munkásságában érte el a csúcspontját. Ugyanakkor már az ő munkáiban is megjelent a kolmogorovi valószínűségszámítás egy-két alapgondolata. Hozzájárult a matematikai statisztika alapfogalmainak tisztázásához is.

Tudományos munkásságát főleg a valószínűségszámítás és a matematikai statisztika tárgyában írt közel 80 kiemelkedő műve dokumentálja.

Barlangkutatásai:
1902-ben vezetésével indult a Pál-völgyi kőfejtő akkor ismert három barlangjának a kutatása. Jelentős része volt az 1904-ben megtalált Pál-völgyi-barlang bejárásában, éveken át ő irányította a feltáró munkát. Nevét viseli a barlang egy nehéz szakasza, a Jordán-fal. 1904-ben bejárta és feltérképezte az alig két éve feltárt Tapolcai-tavasbarlangot. 1904-ben maga készítette összecsukható csónak segítségével a Révi-vizesbarlang taván hatolt át. 1907-ben felmérte a Hévízi-tavat, és elsőként ismerte fel, hogy a forráskráterben egy barlang található. 1911-ben expedíciót szervezett az Alsóhegy zsombolyainak bejárására, melynek során 12 függőleges aknát mértek fel és írtak le. A három legmélyebb üregbe, közöttük a Vecsembükki-zsombolyba, a felszerelés hiányosságai miatt nem jutottak le, ezek mélységét mérőszalaggal határozták meg. Az említetteken kívül számos, főként technikai nehézségek miatt feltáratlan barlang első "bemászását" végezte el. Részt vett a magyar barlangkutatás első tudományos szervezetének, a Barlangkutató Bizottságnak megszervezésében, melynek kezdetben alelnöke volt.

Hegymászással genfi évei alatt kezdett foglalkozni, majd hazatérése után jelentős eredményeket ért el a Magas-Tátra csúcsainak meghódításában. 1899-ben a francia Lavallé Mártával, későbbi feleségével elsőként mászta meg az Omladék-völgy egyik legszebb csúcsát, amelyet azóta neveznek Márta-csúcsnak. 1900. július 6-án a szepesi Öt-tótól indulva többszöri próbálkozás eredményeként utat nyitott a Lomnici-csúcsra. A bejárt útvonalat azóta Jordán-útnak nevezik. Ugyancsak Jordán nevét viseli a Fecske-toronytól a Lomnici-csúcsig húzódó gerinc középső hegyes tornya (Jordán-csúcs), a mellette lévő gerincnyiladék (Jordán-rés) és egy kis sziklaorom, a Jordán-torony. 1905-ben a Nagy-Békás-csúcsot hódította meg. Elsőként mászta meg télen a Tátra-csúcsot 1903-ban, a Középormot 1904-ben és a Gerlachfalvi-csúcsot 1905-ben. Szerteágazó érdeklődésére jellemző, hogy foglalkozott azzal a kérdéssel is, látható-e Dobogókőről nézve a Magas-Tátra. Kimutatta, hogy Dobogókőről nézve a Tátra a mértani látóhatár alá esik, így csak a látóhatár tágulása esetén (különleges meteorológiai állapot idején) válhat láthatóvá. A kerékpáros túrázást is kedvelte. Egyetemi évei alatt bejárta Nyugat-Európát; Spanyolországtól Skandináviáig 32000 km-t kerékpározott.

Szeretett síelni is, sível bejárta a Kárpát-vonulat összes hegységét. Az utolsó hegymászó túráján 1930 körül az Alpokban járt.

Irodalom:
Rényi Alfréd: Jordán Károly matematikai munkásságáról, Matematikai Lapok, 1952.,
Nekrológ, Magyar Tudomány, 1960.,
Gyires Béla: Jordán Károly élete és munkássága, Alkalmazott Matematikai Lapok, 1975.,
Gulyás Ottó: Matematikus a meteorológiában, Légkör, 1985.
Komarnicki Gyula: Emlékezés: Jordán Károly és Lavallée Márta, Emlékbeszéd a Magyar Földrajzi Társaság 1960. március 11-i szakülésén,
Kristóf Sándor: Híres magyar hegymászók: Dr Jordán Károly, Turisták Lapja, 1943.

Forrás:
[Magyar Utazók Lexikona, Panoráma, Budapest 1993., 178. o.]
[Mogyoródi József, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Better Kiadó, Budapest 1997., 425-426. o.]
[Dr Komarnicki Gyula, A Magas-Tátra hegyvilága, Budapest 1985., 2. kiadás]